A Veszélyes város

Abban az időben még nem volt a városokban sem villamos, sem autóbusz, nem volt vonat sem, és nem voltak autók. Még bicikli sem volt. Az emberek szamárháton, esetleg lovon vagy szekereken közlekedtek, no meg természetesen gyalogszerrel. Nem voltak hatalmas tornyok, felhőkarcolók, egyszerű házakban laktak, és mindenki ismert mindenkit. Nem volt az a világ sem jobb, sem rosszabb, mint a mai, egyszerűen csak más volt.

A gyerekek akkor is jártak iskolába, tanító tanította őket a szépre, jóra, gondolkodásra, tudásra, mesterségre, viselkedésre, és legfőképpen tiszteletre. Egy széles kávájú, hatalmas kőkút körül szokott tanítani, ahová szomjukat oltani jártak az emberek. A kút vize bőven zubogott a medencébe, ezzel a vízzel oltották szomjukat a városka lakói, a tudást szomjúhozó gyerekek pedig valósággal itták mesterük szavait.

Nagy szakállú és nagy tekintélyű férfi volt a tanító.

Megbecsülés övezte, a felnőttek is mindig odafigyeltek rá, ha mondandója volt. Gyakran kértek tőle tanácsot ügyes bajos dolgaikban, és volt, hogy meg is fogadták. Volt, hogy nem.

Három nagy fia volt a tanítónak, szorgalmas, erős, egészséges, dologra kész fiúk.

Boldogan éltek a városban, mindenki irigyelte is őket, ahogyan ez már lenni szokott. Az emberek irigylik a boldogságot, ahelyett, hogy tennének valamit érte.

Hanem egyszer véget ért az irigység, mert vége szakadt a család boldogságának is. Az történt, hogy a tanító felesége csöppnyi púpos leánykának adott életet, ő maga pedig csöndben elszunnyadt örökre.

Elmondhatatlan volt a bánata a tanítónak, majd eszét veszítette, annyira szerette a feleségét. Haja, szakálla fehér lett, mind a hó, tartása megrogyott, alig vonszolta magát az úton. Tekintetét a földre szegezte, nem látott és nem hallott semmit, ami a környezetében történt. Úgy járkált a városban, mint valami árnyék.

A tanítványai elmaradtak mellőle, a jobb emberek sajnálkoztak egy ideig a sorsán, de senki sem tudott segíteni rajta. Évek teltek el.

A leányka cseperedett, és úgy nőtt fel az apja mellett, mintha hozzá lenne nőve. Egy lépésnyire sem igen távolodott el tőle, szemeivel folyton az apja tekintetét kereste.  Sokáig hiába. Nagyon sokáig.

Történt egy napon, amikor szokásához híven földre szegezett tekintettel, vakon és süketen járta ismeretlen célú köreit a város utcáin, a tanító végre felemelte a fejét, és belepillantott nyomorék leánya szemeibe. Igazán megtehette volna ezt már korábban is, de ahogy mondani szokták, jobb későn, mint soha.

Abigélnek, mert ez lett a kislány neve, csillogó, csodaszép kék szemei voltak, sugárzott belőle a melegség, az odaadás, a szeretet, és azokban a kéklő szemekben a férfi a kék eget látta visszatükröződni. Lassan magához tért, az ég felé fordította az arcát, hagyta, hogy a fény eltüntesse róla az árnyékokat, meggyógyítsa összetört szívét.

Így aztán lassan összeszedte magát, visszanyerte erejét, egészségét, de tekintélyét, munkáját nem sikerült visszanyernie. Az emberek elfelejtették, mit köszönhetnek neki, nem kértek többé tőle tanácsot, nem tisztelte senki, az ő szemükben megmaradt annak a vakon bolyongó bolondnak, aki nyomorék lányával kering a városban, és ismeretlen szavakkal társalog önmagával. Voltak néhányan, akik sajnálták, de a legtöbben inkább gúnyolódtak, csúfolkodtak az öreg tragédiáján.

Három nagy fia persze szembeszállt minden gúnyolódóval, de hiába verekedtek meg szinte mindenkivel, az egész várossal, a gúny erősebb a harcosnál. Könnyen legyőzi őt.

A legtöbbet Abigélt csúfolták, a csenevész, gyönge, púpos kicsi leánykát, aki el nem mozdult volna édesapja mellől. Őt azonban nem bántotta a gúny, nem érték el a bántó szavak, meg sem hallotta azokat talán, és ha meg is hallotta volna, egyszerűen nem értette volna meg, hiszen képtelen volt feltételezni bárkiről gonoszságot, rosszat, ártó szándékot. Képtelen volt rá.

A tanítónak egy napon végre elege lett a gonoszkodásokból, a csúfolódó emberekből, a városból. Fölpakolta mindenét, amije csak volt egy szamár hátára, és fiaival együtt, gyalogosan elhagyták a várost. Abigél is gyalogolt egy szó panasz nélkül, amíg csak bírta gyenge lába, amíg csak el nem ájult szegényke. Éppen csak elkapta az egyik bátyja, mielőtt elterült volna a porban. Felváltva vitték ölben az egész úton. Egymásnak adta a négy férfi a gyenge kicsi testet, és nem azért adták tovább egymásnak, mert elfáradtak volna a jelentéktelen teher cipelésében, éppen ellenkezőleg. Aki éppen vitte, felfrissült, megkönnyebbült, pihentebb volt, mintha üres kézzel ballagott volna.

Négy napig mentek, míg letelepedésre alkalmas helyet nem találtak. Ott aztán takaros házat építettek, és ebbe, a várostól távoli otthonba beköltözött a béke. A fiúkból legények lettek, csak Abigél maradt meg apró, törékeny leánynak, akit a széltől is óvni kellett, és óvták is, dédelgették bátyjai. Abigél gyenge volt ugyan, de aki a csillogó szemeibe nézett, annak melegség járta át a szívét. Igazán kár, hogy messze földön nem volt senki a családon kívül, aki a csillogó szemekbe nézhetett volna. Az a néhány utazó, aki arra járt, csak egy púpos, maszatos nyomorékot látott, aki ügyetlenül botladozik az apja nyomában.

Egy napon a legnagyobb fiú az apja elé állt.

–      Asszony kellene a házhoz apám – mondta.

–      Keress akkor egy asszonyt magadnak, fiam – mondta az apja. – De figyelmeztetlek, a városba ne menj vissza, mert akkor elveszel!

A fiú meg is ígért mindent, de alig indult el, amikor befészkelte magát egy gondolat a fejébe. Milyen haszontalan tanácsot adott neki az apja? Hol találna magának asszonyt, ha nem a városban? Csak nem indulhat neki a pusztának találomra? És addig forgatta, forgatta, forgatta magában a gondolatot, mígnem megérlelődött benne az elhatározás, és elindult határozott léptekkel, nyílegyenesen a város felé.

Négy napig ment, mire elérte a kapukat. Alig változott valami, amióta nem járt erre, mégis kellemetlenül érezte magát. Az utat, amerre csak ment, mindenütt furcsa kőszobrok szegélyezték. Hogy kerültek ide ezek a szobrok? Nem talált rá választ, hát ment tovább. Kisvártatva a falu főterére ért, a kúthoz, ahol apja tanítani szokott. Ám a forrás elapadt, csak a medence alján csillogott némi víz. A fiú nagyon megszomjazott az úton, a kút széles kávájára hasalt, hogy igyék, de a szomját oltania már nem sikerülhetett. Alig érintette szájával a vizet, testéből elszállt az élet, és a legény kőszoborrá változott.

Hiába várták haza. Öccse naponta fölkapaszkodott a háztetőre, talán megpillantja a közeledő alakot a távolban, vagy a közeledőre utaló porfelhőt legalább. De hiába, a fáradság, hiába az aggodalom, a féltés, nem jött senki és semmi.

–      Édesapám – elégelte meg egy napon. – Elindulnék, megkeresni a bátyámat. Talán baj érte valahol, segítségre szorul.

–      Valóban baj érte – mondta az öreg a távolba tekintve. – Tudsz neki segíteni, de vigyázz, a város veszélyes hely! Jól jegyezd meg, amit mondok! Ha beérsz a főtérre, megtalálod a kutat. A kút elapadt, ki kell tisztítanod. Kemény munka vár rád, ám mindössze ennyi a dolgod. Amikor végeztél, gyere egyenesen haza. Te nem ihatsz a vízből, és nem is ehetsz semmit a városban, és nem is jöhetsz azon az úton vissza, amelyiken bementél.

A fiú elindult, és a negyedik nap ő is beért a városba. Minden úgy történt, ahogy az apja mondta. Az elapadt kút siralmas látványt nyújtott, bátyja élettelen szobra ott feküdt a kút széles káváján, de azt szerencsére nem ismerte fel. Nekigyürkőzött nyomban, napszálltáig dolgozott, nem is hiába. Mire leszállt az est, a kút medencéjébe csobogni kezdett a víz. Gyötörte a fiút a szomjúság, de eszébe jutott atyja intelme, és továbbindult, hogy megkeresse a városból kivezető utat.

Alig tett néhány lépést, amikor a falu elöljárója lépett elébe.

–      Mit keresel itt, idegen? – förmedt rá kemény hangon. – Nem tudod, hogy napszállta után nem tartózkodhat idegen a városban? Ha nem fordulsz vissza nyomban, megbotoztatlak, és az oroszlánok tépik szét a testedet.

A fiú ijedten hátrált, majd megfordult, és futni kezdett visszafelé. Ám mielőtt elérte volna a kaput, egy hatalmas oroszlán ugrott elébe. Megrázta nagy busa fejét, eltátotta rémisztő száját. A fiú ijedtében mozdulatlanná dermedt, majd kőszoborrá változott, akárcsak a bátyja.

Elindult a harmadik fiú is, őt is figyelmeztette az apja minden veszélyre. Ő is beért a városba, kitakarította a kutat, megtalálta a másik utat is, és elindult hazafelé. Akkor egy öregember állt elébe.

–      Nem a régi tanító fia vagy te, legény? – kérdezte szelíd hangon.

–      Az volnék – válaszolt a fiú.

–      Ismertem apádat, kiváló ember volt. Él-e még?

Szó szót követett, beszélgetésbe elegyedtek, az öreg visszahívta a fiút a maga házába, vacsoráznának együtt.

–      Csak nem érhet akkora szégyen, hogy nem vendégelem meg a barátom fiát – mondta az öreg. Így vált kőszoborrá a harmadik fiú.

Abigél otthon mind csak kérdezgette az apját, hogy mikor jönnek meg a bátyjai, de az öregnek nem akaródzott válaszolni a kérdésre. Ám addig, addig unszolta a kislány, míg végre annyit mondott:

–      Ahhoz csodára lenne szükség.

–      Akkor tegyen csodát, édesapám! – mondta a lányka, csillogó szemmel. – Édesapám akkor tesz csodát, amikor csak akar.

–      Neked kell megtenned a csodát, kicsinyem.

–      Mondja meg, mit tegyek, és én megteszem.

És másnap reggel a kicsi, púpos leányka nekiindult a hosszú útnak. Nyolc napba tellett, mire a városba ért. Halovány bőrét sebesre égette a nap, lábait véresre dörzsölte a homok, ruháját rongyosra szaggatta a pusztai szél. A kislány sántikálva érte el a kutat. A kút káváján vigyorgó suhancok ültek, és felé mutogattak.

–      Púpos, púpos – kántálták megállás nélkül.

–      Szerencsére ti egészségesek vagytok és erősek – mondta Abigél. – Segíthettek nekem kitisztítani a kutat.

–      Miért segítenénk neked? – kérdezték a fiúk, de abbahagyták a csúfolódást.

–      Hát, hogy folyjék a víz.

És csodák, csodája, a fiúk segítettek a púpos leánykának, és kisvártatva bő sugárban megindult a kút vize. Éppen akkor ért oda a városi elöljáró.

–      Hogy kerülsz ide te púpos szörnyeteg?

–      Abigél a nevem – mondta a kislány, – édesanyám után neveznek így.

–      Nem érdekel, mi a neved, az sem érdekel, van-e neved egyáltalán. Az érdekel, hogy eltakarodj menten, amerről jöttél, különben megbotoztatlak, és az oroszlánok elé vettetlek.

Abigél az édesapja intelmeire gondolt, és ez erőt adott neki. Toppantott a lábával.

–      Már pedig nem megyek visszafelé egy lépést sem, mert édesapámnak megígértem, hogy a másik kapun megyek ki a városból. És az édesapámnak adott szavamat megtartom, bármi történjen velem.

Az elöljáró szeme villámokat szórt, egy botot húzott elő és egy lépést tett Abigél felé, láthatóan arra készült, hogy személyesen váltsa be a fenyegetését. Ekkor egy hatalmas oroszlán ugrott elő a semmiből, megrázta busa fejét, kitátotta óriási száját és olyat ordított, amilyet oroszlán sem azelőtt, sem azóta nem ordított, és nem is fog, míg világ a világ. Az elöljáró nyakába szedte a lábait, és úgy eltűnt, mint ha ott sem lett volna.

Ahogy Abigél kiért a város kapuján, a nevén szólította valaki.

–      Abigél! – A kislány megfordult, és egy öregembert látott maga előtt.

–      Te vagy a régi tanító leánykája, ugye?

–      Ismertem apádat és anyádat is. Gyere, vacsorázz nálam!

–      Ha ismerte apámat, tudnia kell, hogy nem várathatom meg! Szavamat adtam, hogy nem eszem és nem iszom a városban, hanem elvégzem a dolgomat és hazamegyek. Atyámnak tett ígéretemet pedig nem szegem meg.

–      Hagynád itt veszni a bátyáidat inkább?

–      A bátyáim előbb lesznek otthon, mint én. Azt mondta édesapám. Megyek, hogy ne várassam őket.

A vénember még mondani akart valamit, készült megragadni Abigél karját, de elkésett. Forgószél kerekedett, fölkapta a könnyű kis testet, a magasba röpítette, vitte sebesen, mint az orkán, hogy aztán gyönge szellőként letegye édesapja háza előtt.

Bátyjai megölelték, édesapja megcsókolta a kislányt, és csak annyit mondott:

–      Abigél, Abigél, pontosan olyan vagy, mint édesanyád volt. – A kislány szemei jobban ragyogtak, mint valaha.

Hogy a városban mi történt, mi lett az elöljáróval, a gonosz öregemberrel, és a többiekkel, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy ha arra járnál, akkor a városba vezető úton nem találnál egyetlen furcsa kőszobrot sem, és ha kitakarítanád az elhanyagolt kőkutat, hatalmas sugárban megindulna a víz, és ha kimennél a város másik kapuján, nem támadna rád sem oroszlán, sem álnok vénember.

És ha továbbmennél az úton, és négynapi járóföldre rálelnél egy magányos házra, nem találnál benne nyomorék, púpos leánykát, hanem egy sugárzó szépségű hajadont, akinek ha belepillantasz a ragyogó kék szemébe, elmúlik minden fájdalmad, fáradságod, keserűséged, mert abban a szempárban az ég kékje ragyog vissza rád. A púp helyén pedig, ha jobban odafigyelsz, és elég éles a szemed, apró kék szárnyacskákat fedezhetnél fel.

Még egy mese?

 

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: A veszélyes város
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat