A PATAK ÉS A FORRÁS

 

   El tudsz-e képzelni tarka rétet nyári napsütésben? Fodros bárányfelhõket a ragyogó kék égen? Sok sok tarka pillangót a virágtengerben? Szöcskesereget ugrálni a fûszálak között?

   Hallod-e a méhek döngicsélését, a tücsök ciripelését, a pacsirta énekét? Érzed-e a hársfák illatát a patakparton? Hallod-e a víz csobogását?

   És tudod-e mi rejtezik a meder mélyén?

  Jó volna ott lenni most veled, jó lenne ott lenni valakivel! Minden csupa jókedv, féktelen kacagás, öröm és boldogság, ha van veled valaki. És minden olyan bús, bánatos, szomorú, ha egyedül vagy.

   Amikor elõször ott jártam, kisfiú voltam és nagyon szomorú. Tudod, minden kisfiú nagyon egyedül van néha, talán idõnként a kislányok is.

 Nagyapám és édesapám dolgoztak a mezõn, õk küldtek vízért a forráshoz. De hiába kerestem , sehol sem találtam. Bejártam a patak mindkét partját,  a forrás sehol. Dühös voltam. Haragudtam mindenre és mindenkire tehetetlenségemben és szégyenemben.  A nagyapám azt mondta, hogy egy tündér lakik a patak medrében, és én még sohasem láttam tündért. Nagyon csalódott voltam.

    Dédnagyapád huncut vénember volt, gyakran járatta velem a bolondját, de nagyon szeretett engem. Rám nézett különös tekintetével, kacsintott, és sohasem tudtam igazán haragudni rá. Inkább a kacsintását gyakoroltam nagyon kevés sikerrel. De akkor úgy gondoltam, hogy ez már több a soknál, most igazán rútul elbánt velem, és elbõgtem magam. És ahogy potyogtak a könnyeim, és küzdöttem a sírással, hirtelen megpillantottam. Ott volt a kristálytiszta patak mélyén. És ahogy közelebb hajoltam, hogy jobban lássam, felbuzogott a víz és lemosta a könnyeimet. Azóta sem éreztem lágyabb simogatást, talán csak édesanyám simogatásához volt fogható.

   Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is csitult a víz, a csodatévõ forrás visszahúzódott a patak rejtekébe. Hiába

kerestem csak a saját arcomat láttam tükrözõdni a vízen, és akkor sikerült elõször az a kacsintás, amit addig és azóta sem láttam mástól, csak az apámtól és a nagyapámtól.

   Sok idõ telhetett el, mert apám jött megkeresni, megnézni mi van velem. Hát én újra kipróbáltam új tudományomat és rákacsintottam.

- Na - mondta - látom, találkoztál a tündérrel.

- Persze, hogy találkoztam - húztam ki magam büszkén.

   Apám leült, az ölébe vett és elmesélte mindazt, amit õ tudott a forrásról és amit az õ apja és a nagyapja mesélt neki akkor, amikor õ is kisfiú volt.

   Hallottál már a kicsi fehér nyusziról? Nagyon aprócska volt, a legkisebb az egész csapatból. Kicsi gombolyag. Két szeme két piros gomb, fintori orra a harmadik. Kurta farka pici pamacs, mintha úgy varrta volna oda valaki. Vidám nyuszkó volt, szeretett játszani, hancúrozni a többiekkel, csak akkor volt baj, amikor a többiek átugráltak a patakon és a túlparton folytatták a hancúrozást. A mi nyuszink nem tudta  vagy talán nem merte átugrani a patakot, és ilyenkor az innensõ parton árválkodott, sóvárgott a többiek után. De nem kellett sokáig sóvárognia, mert tudod-e mi történt?

   Bizony, bizony. Ahogy közelhajolt, hogy igyon egy kortyot, felbuzogott a forrás, a hûs permet egy pillanatra beterítette az árva tapsifülest, aztán ahogy jött, vissza is húzódott. Hogy mi történt, mi nem, ki tudja, de kis barátunk kihúzta magát, hátracsapta a füleit és hopp, helybõl átugrott a túlsó partra.

    Amikor beköszönt az õsz, évrõl évre  fölkerekednek a gólyák, a vadlibák, a vadkacsák és még sok vándormadár, hogy elrepüljenek messzi tájra, melegebb országba, és ott töltik a telet, hogy aztán tavasszal újra megtegyék a hosszú, fárasztó utat és hazatérjenek megint.

   Egy este, még le sem ment teljesen a nap, amikor egy fáradt fiatal gólya kivált a csapatból és leereszkedett a patakpartra. Néhány társa szomorúan visszanézett, talán arra gondoltak, hogy elvesztették egy társukat, de hívta õket a messzeség, a meleg szelek és szálltak tovább.

   Azután vadkacsák hápogása töltötte be az eget és megismétlõdött az elõbbi jelenet: egy fáradt kacsa kivált a többi közül és nagy szárnycsattogtatás közepette leszállt, egyenesen a patak vizére.

  Alkonyatkor vadlibák húztak át a magasban, hogy néhány perc múlva egyel kevesebben tûnjenek el a láthatáron.

   Furcsa, tanácstalan, elkeseredett csapat gyûlt össze a patak körül. A gólya tétován emelgette a lábait, eltévedt békákat keresgélt. A kacsa folyton lebukott a víz alá, csak a farktollai meredtek az ég felé, a liba pedig szárnya alá dugta a fejét és nem törõdött semmivel. Így telt el az éjszaka. Reggel a nap elsõ sugarára talpon voltak mindhárman, vágyakozva nézték a kéklõ eget, de társaiknak a nyomát sem tudták felfedezni sehol. Messze jártak.

   És akkor ? Hát persze: felbuzogott a forrás, hûs permetet szórva a kimerült vándorokra . Eltûnt, nyomtalanul eltûnt a fáradtság a szárnyaikból, néhány perc múlva már magasan szálltak az égen, hogy mire a nap este újra pihenni tér, utolérjék elvesztett társaikat.

    Késõ õsszel, amikor már a hideg szelek lerázták a hársak lombjait távolból kutyaugatás, csaholás, veszett üldözés lármája hallatszott és jött mind közelebb és közelebb. Aztán már látszott is minden. Egy gyönyörû, de végsõkig kimerült, elcsigázott szarvast üldöztek a kutyák. A távolság egyre csökkent közöttük, a szarvas hiába próbálkozott, hiába igyekezett egérutat nyerni, a vérszomjas fenevadak mind közelebb értek.

  A szarvas a patakpartra ért, összeszedte maradék erejét és átszökellt a túlsó partra, de látszott már nem bírja sokáig.

   Ekkor buzogott fel a forrás. Hatalmas sugárban tört fel a patakból, megtöltötte az egész medret. A víz zúgva rohant a két part között, örvények forogtak középen, a kutyák megtorpantak, ijedten szûköltek.

 A legnagyobb, legvérszomjasabb megpróbált átúszni, de egy örvény elkapta, alaposan megforgatta és lejjebb kidobta a partra. Örülhetett, hogy ép bõrrel megúszta.

    A szarvas közben eltûnt a távoli erdõ fái között, mire a forrás visszahúzódott és a kutyák átevickéltek, már a nyomait is hiába keresték.

   Egy régi-régi téli éjszakán egy sebesült katona volt az üldözött. Hõs hazafi menekült a zsarnokság elõl, az üldözõi elõl, reménytelenül, véresen, kimerülten. Társait elvesztette, otthonát felperzselték, mögötte szuronyos pribékek keresték a nyomát. Ha megtalálják, végeznek vele.

   Hová menjen, hová bújjon?

   És akkor nem messze apró fényfolt gyúlt ki. Apró, de fényes, csalogató fénypont a reménytelen éjszakában. A katona kúszni kezdett, és leért a patak partjára. Onnan jött a fény, a víz alól. Csizmájával belegázolt a mederbe, és értetlenül bámult a fénybe.  

     Egy pillanat múlva testében új erõ áradt széjjel, sebei begyógyultak, fejét elszántan magasra emelte, hite visszatért. De akkor az üldözõk megjelentek a parton.

  Hat puska vette célba a katonát. Hat kéz készült meghúzni hat ravaszt. 

 Ekkor kialudt a fény és felbuzogott a forrás. Magasra szállt a permet és ködbe borította a tájat. Olyan sûrû volt a köd, hogy az üldözõk az orrukig sem láttak. Lõni nem mertek, nehogy egymást találják el, hogy merre menjenek, nem tudta egyikük sem. Kiabáltak, ordibáltak, de hiába. Csak keringtek körbe körbe hajnalig.

   A fénypont ezalatt újra kigyúlt és elindult a patak medrében lefelé, reggelre biztonságos távolba vezetve a katonát.

   Télen mindig befagyott a patak. Kemény páncél fedte a vizet.

  Egy hajnalon otthonról elkergetett leány bukdácsolt a hóban, végsõkig elkeseredve, könnyek között. Ruháját átjárta a jeges szél, arca kék volt a hidegtõl, de nem törõdött vele. Csak ment, ment, úgy gondolta, addig megy, míg vége nem lesz a világnak, legalábbis az õ világának mindenképpen.  

  Karjaiban takaróba csomagolt batyut szorongatott, újszülött gyermekét. Idõnként meg-megállt, belecsókolt a batyuba és belecsorgatta könnyeit.

 Õk ketten nem kellettek senkinek. Senkinek a világon. Ennél árvább, mint õk , talán senki nem lehet.

    Hideg volt, nagyon hideg. A leány elfáradt, elálmosodott és lerogyott a patak tükörsima jegére. Csönd volt, halálos csönd. Semmi sem mozdult.

És akkor halk zene hallatszott és a jég alatt szivárvány tündökölt. A forrás kezdett buzogni csendesen, megolvasztva a jeget a lány és a kisbaba körül. Meleg hullámok ébresztették õket, a patak megállt és a forrás meleg vize átjárta a kihûlt testeket, elsimította a bánatot, kimosta a könnyeket és visszahozta a reményt. 

   Órákig buzgott a forrás meleg vize, órákig fürdött, játszott a lány a vízben a gyermekével. Senki nem járt arra, senki nem jött értük, senki nem kereste õket.

     Nem is látták  õket többé  a környéken. Merre járnak most, ki fogadta be õket, én sem tudom, csak annyit tudok, hogy téli hajnalokon, amikor elül a szél és nagy a csönd, halk zene szól a jég alól, de gyakran nem hallja senki.

    És ott ült az apám, és mesélte a történeteket, míg én el nem aludtam az ölében.

   Azóta felnõttem. Megkerestem újra a patakot, de a forrást nem találtam. Ha te eljössz velem, biztosan megtaláljuk

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: A patak és a forrás
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat