Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon gazdag király. Amilyen gazdag volt ez a király, olyan zsugori is volt. Mindent magának akart. És amit magának akart, azt meg is szerezte nyomban. Ha nem adták szép szóval, elvette erőszakkal.

Hatalmas palotája dugig volt tömve kincsekkel. A padlót értékes szőnyegek borították, a szobák gyönyörű bútorokkal voltak tele, a falakon válogatott festmények lógtak. A kert tele volt mindenféle ritka növénnyel. Fákkal, bokrokkal, virágokkal. Némelyik virág éppen azért volt annyira ritka, mert nem volt elég a király gonosz lelkének, hogy megszerezte magának, de amit nem tudott elvinni, azt el is pusztította, hogy másnak ne legyen.

Az istállóban táltos paripák szaggatták a kötőféket, mert nem lovagolta őket senki. A király ugyanis nem szerette a lovakat, de azt meg nem engedte volna, hogy bárki más az ő lovai nyergébe üljön. Ilyen irigy volt ez a király.

A palota alatt volt a kincstár. Több szobányi rablott kincs. Arany, ezüst, gyémánt, smaragd, rubint, tömérdek mennyiségben. Nem tudta azt megszámolni senki.

De nem csak kincsek voltak a palota pincéjében. Ott raboskodtak a király ellenségei. És mindenki ellenség volt ám, akinek volt valamije, amit megkívánt a király.

Szóval komisz egy hely volt az a palota, és komisz egy ember volt maga az úr is.

Volt annak a királynak egy fia, Kőcsillag királyfi. Éppen ellenkező természet. Szelíd és jószívű. Ahogy cseperedett, mind nehezebben viselte apja komiszságát, és elérkezett a nap, amikor nem is viselte tovább. Betelt a pohár. Mindig betelik.

A királyfi nem tudta tovább nézni, hogy mit művel az apja, és elmenekült hazulról. Elindult, azt se tudta merre menjen, csak ment, amerre a lába vitte. És a lába a hegyekbe vitte. Ment a királyfi, kapaszkodott egyre magasabbra, míg csak a legmagasabb szikla csúcsára nem ért.

Sötét gondolatok kavarogtak a fejében, lábai előtt hatalmas mélység. Megszédült, le kellett ülnie. És ha már ült, le is feküdt. Fejét egy mohos kőnek támasztotta, és nézni kezdte az eget.

-        Uramatyám! – sóhajtott egy hatalmasat. – Milyen gyönyörű!

Már régen leszállt az est, és az égen millió és millió csillag ragyogott. Kőcsillag királyfi még soha, de soha nem látott ilyen szépet. És ahogy az eget nézte, szíve megtelt élettel. Meglátta, hogy mily hatalmas a teremtett világ. Meglátta, hogy a szépség, nem paloták kincstáraiban lakozik, hanem ott van mindenhol, amerre csak jársz.

-        Elmegyek, és felfedezem a világot! – határozta el.

-        Menj csak! Indulj azonnal – hallott egy hangot valahonnan.

Fölpattant, és izgatottan nézett körbe.

-        Ki az? Ki szólt? – Te is izgatott lennél, ha egy magányos sziklán egyszer csak hangokat hallanál a sötétből.

De hiába nézelődött, hiába forgolódott, nem látott semmit.

-        Elmegyek, és nem térek vissza soha többé!

-        Dehogynem! – hallotta ismét az előbbi hangot, ráadásul a megjegyzést kuncogás, és nevetés, sőt kacagás is követte.

Megismétlődött az előbbi jelenet. A királyfi nézelődött, forgolódott, és ezúttal nem hiába. Néhány lépéssel arrább, a kivágott fa korhadt tuskóján állt egy különös szerzet. Egy manó. Hosszú szakálla volt ennek a manónak, és csúcsos, azúrkék süvege. Azúrkék volt a kabátja, a nadrágja, sőt a cipője is, de ezt nem lehetett látni a sötétben. Ha ott lettél volna, mindent ezüstösnek láttál volna, mert a manó, ahogy ott állt és kacagott a fatuskón, ezüstösen ragyogott a holdfényben.

-        Miért nevetsz ki? – kérdezte a királyfi.

-        Nem nevetlek ki – válaszolta a manó. – Jókedvemben kacarászok. Amikor jó kedvem van, nevetgélni szoktam, és kacarászni, és kuncogni.

-        És most jó kedved van?

-        Mindig jó kedvem van. És te? Miért eresztetted búnak a fejedet?

-        Nem eresztettem búnak a fejemet – húzta ki magát a királyfi. Éppen most határoztam el, hogy elmegyek innen messzire.

-        Jól teszed! – mondta a manó.

-        És nem térek vissza soha többé.

-        Nos ebben viszont tévedsz – toldotta meg a manó.

-        Márpedig nem tévedek – erősködött a királyfi, de a manó csak legyintett, mint aki tudja, amit tud, és nem áll le vitatkozni. Mert bizony a manók már csak ilyenek. Tudják, amit tudnak, és nem állnak le vitatkozni.

-        Figyelj rám te királyfi! – mondta a manó. – Adok neked egy hegedűt.

Egy apró hegedűt halászott elő a kabátja belsejéből, és a királyfinak nyújtotta. A királyfi csak nézte egy darabig, nem nyújtotta a kezét.

-        Mit kezdjek én egy hegedűvel? – morgolódott magában. – Ráadásul olyan kicsi, hogy meg sem tudom fogni.

-        Vedd csak el! – nevetett megint a manó. – Ne becsüld le! Nem akármilyen hangszer ez. Könnyedén elfér a zsebedben, de ha előveszed, és megpendíted valamelyik húrját, mindenki rád figyel. És ha rád figyelnek, meg is hallják, amit mondani akarsz nekik. Hallani fogják a szíved üzenetét. Csak rajtad áll, mit üzensz a szíveddel.

-        Ez egy csodahegedű? – hökkent meg Kőcsillag királyfi.

-        Minden hangszer csoda – vonogatta a vállát a manó. – Az emberek a zenén keresztül könnyebben meghallják egymást. De vigyázz! A hegedű csak felerősíti azt, ami a szívedben van. Nem a hegedű a lényeg.

Ennyit mondott a manó, és úgy eltűnt egy pillanat alatt, mint egy kipukkant szappanbuborék. A királyfi kereste néhány percet, aztán mit tehetett volna egyebet, elindult. Nem fordult hátra, csak ment, csak ment egész éjjel. Reggelre egy városba ért. Elfáradt, és alaposan meg is éhezett.

-        Hol ehetnék bár egy falatot? – kérdezgette az embereket. Hol pihenhetnék egy kicsit, mielőtt tovább indulnék? – de senki sem figyelt rá. Az emberek rá se néztek. Félretolták az útjukból, vagy kikerülték, és mentek a dolgukra. Mintha a királyfi ott sem lett volna.

Eszébe jutott a hegedű. Elővette, aztán alig hallhatóan, csak éppen hogy, megpendített egy húrt. És képzeld, mi történt. Aki csak hallotta, megdermedt egy pillanatra. Megfordultak, és a királyfi felé fordultak. És a királyfi játszott nekik egy dalt. Egy csodaszép dalt, a szívéből. És az emberek abbahagyták, ami dolguk volt éppen, abbahagyták a rohanást, és mosolyogtak. Mosolyogva nézték a királyfit, és mosolyogva néztek egymásra is. Mint amikor eső után kisüt a nap.

Ahogy a dal utolsó hangjait elvitte a szél, az emberek felocsúdtak. De micsoda felocsúdás volt ez!

 

-        Gyere, egyél valamit! Biztosan éhes vagy – hívták a királyfit. – Gyere, pihenj le néhány órát, biztosan fáradt vagy!

És enni adtak a királyfinak, és puha ágyat vetettek neki, de nem csak a királyfinak ám. Nem csupán Kőcsillag királyfira figyeltek oda attól a naptól abban a városban, hanem egymásra is. És attól a naptól megváltozott a város élete. Nem volt több magány, nem volt több keserűség, és szükség sem volt többé, mert az emberek azon kezdtek versengeni, hogyan segíthetnének egymásnak a helyett, hogyan vehetnének el egymástól bármit, amit csak tudnak.

Amikor a királyfi néhány nap múlva útnak indult, a város határáig kísérték.

-        Sohasem felejtünk el! – kiáltották utána, és a királyfi tudta, hogy ez így is lesz, mert ő is hallotta, hogy az emberek szívéből jön a szó, a szívükből jön az ígéret. Bizony a hegedű hangja rá is megtette a hatását.

-        Gyere el máskor is!

-        Szívesen látunk!

Így vándorolt a királyfi egyik vidékről a másikra. És amerre elhaladt, megváltozott az élet, megváltoztak az emberek. No nem mindenki!

Történt egy napon, hogy a királyfi arra ébredt, hogy eltűnt a hegedű. Kereste, kutatta mindenütt, de mindhiába. És ahogy elkeseredetten, már-már kétségbe esve rótta a város utcáit, a hegedű hangjait hallotta messziről. Elindult a hangok irányába.

Gyorsan ment, és ahogy közeledett, a hangok egyre erősebbek lettek. És ahelyett, hogy megnyugodott volna Kőcsillag királyfi, mind izgatottabb lett.

-        Mi történik itt?

És ahogy kibukkant egy nagy térre, nem akart hinni a szemének. A tér közepén egy marcona férfi állt, kezében a hegedű, és az ember tépte a húrokat teljes erőből. És emberek jöttek végeláthatatlan sorokban, és kincseket raktak a férfi lábai elé. Elhozták mindenüket, amilyük csak volt.

-        Hát mindenhol ez történik? – kiáltott fel keserűn a királyfi, és futni kezdett a bitorló felé. Ahogy rohant, a keserűség a szívében haraggá változott, nem látott, nem hallott, csak rohant. – Csak még egyszer a kezébe kaparintsa a hegedűt!

Hogy mit tett volna, ha sikerül visszaszereznie a hangszert, nem tudom. Én csak azt láttam, hogy rohant a királyfi haraggal a szívében, és a marcona férfi csak intett, és komor pribékek állták el Kőcsillag királyfi útját. Durván megragadták a karját, és elhurcolták a térről. A királyfi küzdött vitézül, de hiába.

Arra tért magához, hogy fázik. Ruhája cafatokban, arca kék és zöld foltokkal teli, alaposan helybenhagyták.

Ahogy végzett önmaga vizsgálgatásával, meglátta a manót. Az szokásához híven, néhány lépéssel odébb egy kivágott fa tuskóján állt, azúrkék süvegében, azúrkék kabátjában és nadrágjában. Ezúttal a napfényben ragyogtak a színek. De mindez nem nyűgözte le a királyfit.

-        Milyen hegedűt adtál te nekem? – vonta kérdőre a manót. – Látod mi történt?

-        Látom – mondta a manó.

És királyfi csak mondta, és mondta a magáét, dőlt belőle a panasz, a keserűség. Úgy gondolta, mindenki hibás valamiben, és semmi sem jó úgy, ahogy van. És bizony, ha valaki panaszkodni akar, mindig talál okot rá eleget. A manó hagyta, hadd ürüljön ki a fájdalom, a bánat, és amikor Kőcsillag királyfi elcsendesedett végre, csak akkor szólalt meg.

-        Én mondtam, hogy nem a hegedű a lényeg. A hegedű csak felerősíti a hangot, ami a szívedben szól.

-        Most hogyan szerezzem vissza?

-        Azt speciel, sehogy – legyintett a manó. – Mondtam, hogy nem a hegedű a lényeg. Hegedű van mindig elegendő.

És valóban. A manó egy újabb hegedűt húzott elő a kabátja belsejéből, és a királyfinak adta.

-        Várj néhány percet, még hagyd a húrokat! – mondta. – Ha most kezdesz játszani, lehull a fákról a lomb, és sírva fakad mindenki, aki hallja.

És Kőcsillag királyfi úgy tett, ahogy a manó mondta. Várt néhány percet. Hagyta, hogy a keserűség, a panasz nyomtalanul eltűnjön, mint amire nincs szükség. Ahogy a manó is eltűnt megint, mintha ott sem lett volna.

És a királyfi ezután jobban vigyázott a hegedűjére, de még jobban vigyázott arra, ami a szívében van. És amerre ment, az emberek megálltak, hogy meghallgassák az üzenetét. És akik elgyengültek, visszatért az erejük. A bánatosak megteltek örömmel, a betegek pedig meggyógyultak. Mert Kőcsillag királyfi dalai a szívéből szóltak, és meghallották az emberek. És a dalok az örömről szóltak, a szeretetről, és persze a szerelemről, és a békéről, a szabadságról, arról, hogy élni szép, élni jó.

Mert élni szép, élni jó. Nem igaz?

És Kőcsillag királyfit megismerte a világ, és nem csak megismerte, meg is szerette. És híre bizony eljutott a gonosz király birodalmába is.

Az történt, hogy a király súlyosan megbetegedett, és hiába követelőzött, hiába szitkozódott, az egészséget nem tudta másoktól megszerezni magának.

És kihirdette, hogy aki meggyógyítja, kérhet bármit, amit csak akar, nem tagadja meg tőle.

És jöttek orvosok, tudós doktorok seregestől, de hiába. Jöttek javasasszonyok, jöttek kuruzslók, ők is hiába. Minden tudomány, minden varázslat hatástalannak bizonyult.

Egy reggel a manó ott állt Kőcsillag királyfi ágya mellett, ezúttal egy széken, és várta, hogy felébredjen a királyfi. Az viszont mélyen aludt, mint a bunda, a manó pedig nem kifejezetten türelmes természetű. Egy ideig várt, végül elunta a dolgot. Így aztán a királyfi arra ébredt, hogy kidobta az ágy.

Lássuk be, ez nem valami kellemes ébredés, és ezen a helyzeten az sem javított sokat, amikor meglátta a manót.

-        Miért tetted ezt velem? – méltatlankodott a királyfi, de a manó csak legyintett, mint aki tudja, mi a lényeg, és nem áll le vitatkozni.

-        Itt az idő.

-        Milyen idő?

-        Hogy hazamenj. Apád, a király, beteg. Csak te tudod meggyógyítani.

A királyfi vitatkozni akart, de már nem volt kivel. Csak a szokásos pukkanó hangot hallotta, ahogy egy szappanbuborék elpukkan, és a manó már ott sem volt. Milyen jó egy manónak. Néha én is úgy szeretnék csak úgy eltűnni egy pukkanó hang kíséretében. Az a helyzet, hogy a pukkanás már megy, az eltűnés még nem igen.

Így aztán a királyfi is, ahelyett, hogy a manóval állt volna oda vitatkozni, kénytelen volt a saját szívére hallgatni.  És jól is teszi, aki a szívére hallgat.

Néhány nap múlva ott állt a király előtt.

-        Valóban azt kérhetek, amit csak akarok, ha meggyógyítom a királyt?

-        Valóban.

És Kőcsillag királyfi elővette a hegedűjét, és lágyan megpendítette a húrokat. És a király abban a pillanatban meggyógyult. És nem csupán az egészsége, az ereje tért vissza, meggyógyult a szíve is, mert az volt igazán beteg.

És a királyfi egy dalt kezdett játszani, amit még soha, senki sem hallott. Ezek a dallamok akkor születtek meg a szívében, amikor először találkozott a manóval, és útnak indult. És a dal eljutott mindenhová a királyságban, és az emberek elindultak, hogy visszakapják, amit jogtalanul vettek el tőlük, és elindultak, hogy megbékéljenek a királlyal. És a börtönök megnyíltak, és kiszabadultak a rabok. És a táltos paripák patái szikráztak a napsütésben.

És a király csak állt a palota erkélyén, és nézte a fiát, ahogy pengeti a hangszerét.

És ahogy nézte, ismeretlen érzés költözött a szívébe: a büszkeség.

Oldal: Kőcsillag királyfi
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat