A plüssmaci

 

  

 Kevin nyolc éves volt, és nagyon fázott. Vékony kabátkája résein átsüvített a kegyetlen, fagyos téli szél. A városka utcáin sehol egy lélek, és mintha a pislákoló utcai lámpák is hideget leheltek volna.

   Január volt, messze még a tavasz. A kisfiú teljesen egyedül, társtalanul bolyongott a rideg világban. Szája kék volt és reszketett, ujjai hiába kerestek bár egyetlen enyhet adó zugot a rongyok alatt.

   Egy teherautó zötyögött végig a kockaköveken. Lassított, majd megállt néhány lépéssel Kevin előtt. A hajnali szállító volt. Kenyeret és tejet szállított szét a boltokba, hogy mire az emberek felébrednek, megvásárolhassák a reggelijüket. A kisfiú érzékeny orrát friss kifli illata csiklandozta, lapos gyomrába belemart a kínzó fájdalom, az éhség. Két napja nem evett egy falatot sem, és semmi remény nem mutatkozott, hogy ez változna valamit.

   A bolt elé ért és nekidőlt a maszatos üvegportálnak. Orrát az üvegnek nyomta, és csak bámult, csak bámult be a boltba, ahol minden kapható volt, amire neki szüksége lenne, és amiből nem fog megkapni most már semmit. A tagjaiból lassan kiszállt minden erő, szemei le-lecsukódtak az álmosságtól, térdei rogyadozni kezdetek.

   Mielőtt teljesen elvesztette volna az öntudatát, egy mosolygó arcot pillantott meg a kosarak és dobozok között. Egy vidám mackóarc nevetett felé biztatóan, egy puha, bársonyos barna plüss játékmackó arca. Talán még kacsintott is kék szemeivel, mintha mancsával integetett volna Kevin felé.

- Gyere! Ölelj át! Vigyél haza!

- Hazavinnélek én, kicsi mackó, örömmel hazavinnélek, ha lenne hová - motyogta magában némán, hangok nélkül. - Nincs nekem hová hazamennem, és most már nem is lesz soha. És játékmackóm sem lesz nekem soha.

   Szemei elhomályosultak, kimerült lábai felmondták a szolgálatot és a kisfiú összecsuklott. Elterült a fagyos földön.

   Álmában angyalok emelték, óvó karok ölelték, puha pamlagra fektették, meleg takaróba burkolták, feje alá hófehér tollpárnát raktak, nagy bögre meleg, cukros tejet itattak vele, és végül a kezébe tették a mosolygós plüssmackót. Azután feneketlen mélységbe zuhant, a fáradtság legyűrte egészen, és csak aludt, aludt, aludt, egy teljes napon keresztül, álomtalanul.

- Mi a neved, gyermekem?

   Ráncos arcú öregember hajolt föléje. Kezében pirospötyös cserépbögre, abban gőzölgő, cukros tej. Illata körbesimogatta Kevin orrát, és megkorditotta a sokat szenvedett gyomrát.

- Idd meg ezt - mondta az öregember - jót fog tenni.

   Kevin felült és körülnézett. Puha pamlagon feküdt, meleg takaróba burkolva, feje alatt hófehér  tollpárna és mellette, félig a takaró alatt, mint aki bújócskázik, alig lehetett észrevenni, egy mosolygós szempár, egy nevető arc, a barna plüssmackó.

   A kisfiú karjába vette élete első játékát, átölelte, és elaludt megint. És újra álmodott, és mosolygott álmában. Egy hatalmas boltot álmodott telis teli plüssmacikkal, mosolygós szemekkel, nevető arcocskákkal. És még tömérdek más, mindenféle játékot: babákat, ólomkatonákat, kisvonatokat, csengő, csillogó, izgő és mozgó csudákat. Nevető, boldog gyermekarcokat álmodott, hangos kacagást, derűt és vidámságot.

   A ráncosarcú öregember egyedül élt a városban. Nézte Kevint, ahogyan aludt, nézte a meggyötört arcot, és észrevette az első halovány mosolyt, ahogy megjelent a gyermek szája sarkában. Elképzelte a sok-sok szenvedést, amin keresztülment, amíg össze nem esett a boltajtóban, és elhatározta, hogy magához veszi.

Így is lett. Kevin szorgalmas kisfiú volt, nagy hasznát vette az öreg a boltban, és megtanította mindenre. Csendes békességben éltek együtt.

   Teltek múltak a hónapok, az évek. Kevin felnőtt, az öreg még öregebb lett és meg is halt. Kevin bezárta a boltot, másik városba költözött, hogy megtalálja a saját boldogulását. Egyetlen bőröndöt vitt csak magával, amibe az utolsó pillanatban beletette a megkopott, megöregedett, de örökké nevető, vidám plüssmacit is. Aztán megfeledkezett róla, és megfeledkezett az álmáról, a játékboltról is, mint ahogy oly sok mindenről megfeledkezünk mindannyian, amiről kicsi gyerekként álmodunk. Bizony kár. Nagy kár.

  Kevin sok országot, sok várost bejárt, de mindhiába. Valahogy nem találta a helyét sehol, sehol sem mosolygott rá a szerencse. Léptei elvesztették ruganyosságukat, hangulata borongóssá vált, haja, szakálla őszülni kezdett. Az emberek kerülni kezdték, furcsa csodabogárnak tartotta mindenki. Mit tagadjuk, Kevin bizony egy öregedő agglegény volt, és boldogtalan, mint annyi más ember szerte a világon. Nincs ebben semmi különös.

   Egy napon, egy különös napon, amikor a tavaszi nap első sugarai ferdén estek be a szobába, Kevint különös izgalom kerítette hatalmába. Jött, ment a szobában, leült, felállt, matatott a kacatok között, még a padlásra is felment. És ha felment, bizony jól tette, hogy felment.

   Kezébe akadt a régi-régi bőrönd, és benne rátalált az elfelejtett, elhagyott régi játszópajtásra. De a plüssmaci nem felejtett el mosolyogni, az arca ugyanolyan vidám volt, mint valaha. Egyszeriben eszébe jutott minden Kevinnek. A téli hajnal, a didergő fagy, a hívogató kirakat, még a cukrozott tej illatát is érezni vélte megint. És eszébe jutott az elfeledett álom a csillogó játékboltról, a boldog gyerekekről.

   Összecsomagolt és még aznap hazautazott a csendes kisvárosba, ami persze már régen nem az a csendes kisváros volt, amire ő emlékezett, és persze nem is volt már olyan kicsi.

   Ahogy a boltajtón a lakatot kinyitotta, langyos szellő érkezett a hegyek felől, mikor a  redőnyöket felhúzta, dalolni kezdtek a madarak. Ettől kezdve ragyogóan alakult minden.

   Kevint, mintha kicserélték volna. Amikor az új játékboltot megnyitotta, tíz évet fiatalodott. És a gyerekek özönlöttek a boltba, ami telis teli volt plüssmacikkal, mosolygós szemekkel, nevető arcocskákkal. És még tömérdek más, mindenféle játékkal: babákkal, ólomkatonákkal, kisvonatokkal, csengő, csillogó, izgő és mozgó csudákkal. Nevető, boldog gyermekarcok vették körül, hangos kacagás, derű és vidámság. És ahogy teltek az évek, a játékbolt csak nőtt, növekedett, és Kevin más városokban is boltokat, hatalmas áruházakat épített, és minden bolton ott volt a cégérben egy nevető arcú plüssmackó. Itt minden, de minden megkapható volt, amitől a gyermekek arca kipirul és a lelke megtelik örömmel. Kevin is mind boldogabb és boldogabb lett, mert bármit álmodott, minden amit elképzelt, minden, de minden meg is valósult. Csak gyermeke nem volt, pedig nagyon szerette a gyermekeket.

   Tél közepén, amikor a legcsikorgósabb a fagy, Kevin minden évben visszatért a régi boltocskába, sarkig tárta az ajtókat, meleg, cukrozott tejjel és ropogós kiflivel vendégelte meg az összes gyermeket, aki csak arra járt. És sokan jártak arra bizony. Évről évre többen és többen. Mert sok helyen kapni a világban meleg tejet és ropogós kiflit, még fagyos reggeleken is, de ahol szeretetet is kapnak a reggeli mellé, olyan helyből sohasem lesz túl sok a világon.

   Az egyik szürke, hideg januári éjszakán Kevin álmatlanul forgolódott az ágyában, nem tudott elaludni. Végül fölkelt, fölöltözött és lement a boltba. Az irodában még megvolt a régi kanapé, azon tudott a legjobban aludni. Nem cserélte volna a legkényelmesebb ágyra, és nem adta volna semmi pénzért.

   Ahogy haladt a bolt felé, mintha egy gyermeket látott volna ácsorogni a kirakat előtt. Ahogy közelebb ment, látta, hogy valóban van ott valaki. Egy kislány, egy nyolcéves forma leányka ácsorgott ott teljesen egyedül. Orrát az üvegnek nyomta, és mozdulatlanul bámult befelé.

- Mit csinálsz itt te gyermek? - kérdezte Kevin. - Hol vannak a szüleid?

- Nekem nincsenek szüleim. - mondta a kislány, de a szemét nem mozdította a kirakattól.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte Kevin újra, pedig tudta, hogyne tudta volna a választ.

- Ezt a plüssmacit nézem odabent. Kacsintott rám, és beszélt nekem.

- Aztán mit mondott neked? - kérdezte Kevin, és megremegett a hangja.

- Gyere! Ölelj át! Vigyél haza!

- És szeretnéd hazavinni?

- Örömmel hazavinném, ha lenne hová - mondta a kislány, de most nincs nekem hová hazamennem. De amikor lesz otthonom, eljövök érte és hazaviszem magammal.

   A kislány vidám, csengő hangon beszélt, Kevinnek mégis nehezére estek a szavak.

- Hogy hívnak? Mi a neved?

- Angyalka vagyok - mondta a kislány csengő hangon, és mélyen Kevin szemébe nézett.

- Angyalka???

- Jaj bácsi! - tört ki a nevetés a kislányból. - Nagyot hallasz?

- Angyalkának hívnak?

- Dehogyis. - kacagott most már megállíthatatlanul a gyermek. - Senkit nem hívnak Angyalkának. Hajnalka a nevem.

- Hajnalkának hívnak?

- Persze.

- Innál egy csésze meleg tejet? - tért végre magához Kevin.

- Persze. - mondta a kislány, és megfogta a férfi kezét.

   Kevin bevitte a boltba, meleg takaróba burkolta, a kanapéra fektette, hófehér tollpárnát tett a feje alá, megitatta cukrozott, meleg tejjel, és mielőtt elaludt volna,  kivette a kirakatból és a kislány kezébe  tette a   barna plüss játékmackót.

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: A plüssmaci
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat