Meseírók a valóságban nem léteznek.

A meséket ugyanis nem írja senki,

mert a mesék valódi dolgok.

Mindig is léteztek, és létezni is fognak.

Amíg csak a világ, világ!

 

Amikor kisgyermek voltam, nagyon szerettem, ha valaki mesélt nekem elalvás előtt. Néha a szüleim vagy a nagyszüleim, olykor valaki más. Meséket vagy történeteket a múltból. Néha elgondolkoztam, hogy mennyi csodás dolog történt régen, valamint régesrégen. De hogy a jövőben is vannak mesék és történetek, arra akkoriban nem is gondoltam.

Élt egyszer egy ember. Nagy dolog ám ez. Embernek lenni. Nekem nem mindig sikerült tökéletesen. Nem baj ám, nem kell, hogy tökéletesek legyünk. Én egyáltalán nem vagyok tökéletes, és ha véletlenül te sem vagy tökéletes, akár még barátok is lehetünk.

Szóval, élt egyszer egy ember. Én voltam az. És amikor Rebeka, a legkisebb lányom még kicsi volt, nagyon szerette ő is a meséket. Én pedig, akárcsak a többieknek, Balázsnak, Zsófinak és Lucának, olvastam neki.

Volt néhány szép mesekönyvünk, azokból olvasgattam.

Egy este… ami azt illeti, nagyon szép este volt. A nap lemenőben, aranyszínű sugarai gyönyörű mintákat rajzoltak az égre, a nyitott ablakon át, az esti fuvallattal betoppan az életembe egy manó és egy béka.

A manó olyan volt… akár egy manó. Sárga nadrágot és zöld kabátot viselt, amiről eltűntek a gombok, és ezért egy fekete övvel fogta össze ruházatát a pocakján. Fényes fehér szakálla volt, de bajusza nem. Apró gombszemei magasan ültek, de a szemöldöke volt a legviccesebb, ugyanis nem a homlokán viselte őket, hanem a sipkája alján. Volt nála egy csákány, ami sem hegyes nem volt, sem éles, a füléhez szorítva hozta, mint valami telefont.

A béka viszont egyáltalán nem volt közönséges béka. Ahogy megérkeztek, hasra vágta magát ott az ablakpárkányon, felkönyökölt, arcát tenyerébe hajtotta és engem nézett. Amúgy rendesen nézett ki, zöld színű volt, ahogy egy békához illik, és ami azt illeti, sárga alapon zöld csíkos pólója is illett hozzá, és… és a fején koronát viselt. Persze.

Na, most mitévő legyek? Nyilván elvarázsolt hercegnő. Ha megcsókolnám, megtörném a varázst, és visszanyerné eredeti alakját.

Ez történik a mesékben. De ez itt kérem, a valóság. Mit kezdjek én egy hercegkisasszonnyal. Feleségül nem vehetem, hiszen nekem van már feleségem, Hajnalka, akit teljes szívemmel szeretek, és gyerekeim vannak… szóval a békacsókolgatás szóba sem jöhet. Ahogy jobban megnéztem az én békahercegnőmet, mintha ő sem arra vágyott volna, hogy igazi hercegnő legyen. Nagyon jól érezte magát úgy, ahogy volt. Látszott rajta, hogy valami mást akar tőlem. De vajon mit? Nem sokáig hagyott kétségek között.

–       Mesélj valamit! – szólalt meg. Azon, hogy beszélni is tud, meg sem lepődtem.

–       Mit meséljek?

–       Mesélj a csodatévő szökőkútról!

–       Inkább Fubiról és Fiburól! – kotyogott közbe a manó. – Vagy a manók kincséről!

–       Nem tudok mesét a csodatévő szökőkútról! Sajnálom – tártam szét a kezeim.

–       Hogyhogy? – kérdezte a béka anélkül, hogy széles mosolya eltűnt volna az arcáról.

–       És Fubiról és Fiburól sincs tudomásom a manók kincséről pedig nem is hallottam.

–       Dehogynem! – mondták egyszerre mind a ketten.

–       Mondom, hogy nem!

–       Dehogynem!

–       De nem!

–       De igen!

–       Hiszen te írtad őket – mondta a manó, és nagyra tátotta kicsiny száját, és úgy nézett rám, esdeklően, apró gombszemeivel, hogy attól féltem, eltörik a mécses. – Csak viccelsz, ugye?

De nem vicceltem. Tényleg nem ismertem ezeket a meséket, a létezésükről sem volt fogalmam. A békahercegnő elmesélte, hogy egy nagy könyvben vannak ezek a mesék, és sok, sok mese van ám abban a könyvben, Apukák és anyukák olvassák a gyerekeiknek elalvás előtt, hogy szépeket álmodjanak.

–       Az a címe a könyvnek, hogy Tündérmesék Rebekának.

–       És szép képek is vannak benne.

–       Te írtad.

Nem értettem az egészet, tanácstalanul álltam. Ekkor megszólalt a békám.

–       Akkor lehet, hogy még csak most fogod még megírni őket.

–       Jaj de jó! – mondta a manó, és eltűnt, de egy pillanat múlva előkerült megint. – Megyek, és elhozom az egyik mesét, hogy le tudd írni.

Néhány percig volt csak oda, csak térül és fordult, és itt volt megint.

–       Kezdheted! – mondta, és lediktálta az első mesét. Egyenesen a szívembe.

Én aznap este mondtam el először Rebekának mesét a csodatévő szökőkútról. A manó ott ült a vállamon, és segített, ha elakadtam. Amikor Rebi elaludt, leírtam szépen a mesét. Aztán másnap a másikat, néhány nap múlva megint. A manó szorgalmasan hozta nekem a meséket. gyakran csak leültem a gép elé, elkezdtem írni, és ők mondták, amit olvastak abban a nagy könyvben.

Rendszerint este, amikor egy kisfiú vagy egy kislány hallgatta a szüleitől a mesét, odaültek a vállára, vagy éppen a párnájára, és amikor vége volt a mesének, és a gyermek mosolyogva elaludt, lábujjhegyen kilopóztak a mesével a szobából, és elhozták nekem, hogy le tudja írni. Így születtek a mesék a jövőből.

Ma is hozzák nekem a meséket, én pedig örömmel írom le őket. És tudom, hogy egyszer majd, ha elkészül, egy nagy mesekönyv lesz belőle.

És apukák és anyukák olvassák a gyerekeiknek elalvás előtt, hogy szépeket álmodjanak.

Lehet, hogy most is, amikor olvasod, vagy hallgatod ezt, ott ül az én manóm a válladon, vagy a párnádon, és figyel, hogy elhozhassa nekem, és én leírhassam. Ha így van, akkor te előbb hallottad a mesét, mint én.

Hát így van ez.

Oldal: A meseíró
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat