A  szerelmesek fája

 

      A nagy folyó lassan, méltósággal folyt medrében. A nap lenyugodni készült, elmélyültek a part színei és a szúnyogok felkészültek az éjszakai vadászatra.

   Csönd volt, alig-alig mozdult valami. Az éjszaka unalmasnak ígérkezett.

   Ám akkor a távolban fölbukkant két csónak és megélénkült a szél is. A szél a Déli Szél volt, ami merõben szokatlan errefelé, a csónakokban pedig három férfi és három nõ közeledett, amiben viszont nincsen semmi rendkívüli. Kényelmesen eveztek, nem törekedtek legyõzni a mind erõsebb Déli Szelet, pedig illet volna igyekezniük, mert a Vihar is készülõdött, a Sötét is leszállni készült, és ezek, ha összeszövetkeznek, alaposan megnehezíthetik a kikötést.

   Úgy tûnik, az utasok mégis megneszelhettek valamit, mert partközelbe kormányozták csónakjaikat és kutató tekintetek kezdték vizslatni a partot, de egyelõre hiába, nem mutatkozott alkalmas hely. Eveztek tovább.

   Lassan leszállt az est és a három férfi és a három nõ még mindig a vízen voltak. Mintha kicsit nyugtalanabbak lettek volna, bár egyáltalán nem látszottak ijedõsnek. A férfiak magasak voltak, az egyik szakállat viselt, és mintha már pocakosodott volna kicsit, ellentétben a másikkal, amelyik nyurga volt, de hihetetlenül sovány és nem hogy szakálla nem volt, de haja is kurta, viszont folyvást csak beszélt, beszélt egész nap, csak pillanatokra hallgatott el, hogy levegõt vegyen. A harmadik volt a legmagasabb és a legerõsebb. Amikor néha válaszolgatott a nyurga kérdéseire, mély, dörgõ-dörmögõ hangja úgy terjedt a folyó fölött, mintha sohasem akarna elhalni.

   A nõk pedig, a nõk szépek voltak és fiatalok és kedvesek, amilyenek a fiatal és szép és kedves nõk szerte az egész világon. Gyönyörûek, amilyennek Isten  teremtette õket és romlatlanok, mint akkor voltak, mielõtt megkóstolták volna az almát.

   Távolból tompa mennydörgés morajlott és az alacsony égboltot távoli villámok fénye világította meg.

   És akkor, az egyik villám fényénél megpillantották a szigetet. Kerek sziget volt, szabályos kör a folyó közepén. A víz kettévált a partjai elõtt, az egyik ága jobbról, a másik balról kerülte meg, hogy aztán újra összeölelkezzenek a találkozásnál,  ahogy illik, magukba zárva a titokzatos földdarabkát.

    A csónakok orra felsiklott a part fövenyére az utasok pedig végre kiszálltak. Hatalmas nyújtózkodás vette kezdetét, talán tíz percig is eltartott, amig valamennyien átgyúrták, megmozgatták elgémberedett,megmacskásodott tagjaikat.       

 Aztán nekiláttak a táborverésnek. Sátrakat, zsákokat, edényeket, palackokat rámoltak ki a csónakokból, a férfiak tûzifát halmoztak össze és néhány pillanat múlva már ropogott is a barátságos tábortûz. Fénye megvilágította a kis társaság  felhevült arcát, megcsillogtatta a tekinteteket és messze úszott a folyó vizén  fölfelé és lefelé egyaránt.

   Alig telt el fél óra, a lányok máris tányérokat, kanalakat osztottak szét, a férfiak újra körbeadták a palackokat, szertelen, vidám hangulat uralkodott el a tájon, errefelé  bizony  ritkán hallott zsivaj verte fel az éjszaka csendjét.

   Ahogy múlt az idõ és öregedett az este, a tûz is megroskadt, hunyorogni kezdett a parázs, még a szúnyogok is közelebb merészkedtek, akárcsak az árnyak. A nõk nem üdvözölték kitörõ  örömmel a hívatlan látogatókat, így a férfiak elindultak befelé a fák közé, hogy egy kis utánpótlást, táplálékot gyûjtsenek a lángoknak.

 Ahogy tapogatóztak az ágak között, kerülgették a sûrûbb bozótokat, egyikük megbotlott egy kiálló fatuskóban. Néhány keresetlen szó hagyta el az ajkait, miközben feltápászkodott, és hogy jogos bosszúját kiélhesse, mérgét kitölthesse valamin, kétszer-háromszor jókorát rúgott a vétkes rönkbe.

    Furcsa alakú volt ez a vénséges  vén  csonk, mintha valaki egy széles karimájú kalapot borított volna rá, ami aztán rákövesedett, egybenõtt a fával.  Száz és száz éve már, hogy ott enyészett, korhadt háborítatlanul  az elhagyatott, lakatlan szigeten, így aztán nemigen tudott ellenállni a dühödt támadásnak. Kérge több helyen megrepedt és a tetején néhány szilánk le is vált.

   Hirtelen minden elnémult. A férfiak legyökerezett lábakkal, dermedten nézték a tuskót, amibõl a repedéseknél, a levált szilánkok helyén sohasem látott, valószínûtlen fény áradt ki. Ahogy az elsõ döbbeneten túl voltak, letérdeltek a fa köré, hogy közelebbrõl is megvizsgálják a különös jelenséget.

   Semmi kétség, a fából fény áradt, sugárzó, erõs, de egyáltalán nem bántó, vakító fény. Inkább valami vonzás, valami ellenállhatatlan vágy támadt a férfiakban, hogy közelebb, mind közelebb férkõzhessenek hozzá, hogy felkutassák eredetét, nyomára jussanak a rejtélynek, sõt, hogy inkább részesei lehessenek.

   A kurta hajú langaléta volt az egyetlen, aki innen menni, békén kéne hagyni a titkot, nem lenne szabad megbolygatni évszázados rejtelmeket. De nem hallgattak rá. Ez volt az elsõ, a legelsõ alkalom a három barát életében, hogy ennyire eltértek a szándékaikmegfogalmazta a kétségeit, hogy talán el kéne.

   Kiáltásaikra a lányok is megjelentek, és együtt nézték, bámulták, itták a különös kisugárzást. Újabb és újabb darabokat pattintottak le a fáról, több és több helyen engedve utat a fénynek, míg végül olyanná vált az egész, mint egy fényes folyosó, amin ha akartak volna, el is indulhattak volna a fény forrása, egy másik, talán azt is hitték, hogy jobb világ felé.

   Mindegyik maga akart a legközelebb kerülni a fényhez, legelébb belebújni a csodálatos folyosóba. Nem törõdtek semmivel, csak arra ügyelt mindegyik, hogy meg ne elõzze õt valaki. Sosem látott civakodás, veszekedés, sõt dulakodás is kezdõdött közöttük. Mintha megbolondultak volna. Lökdösõdtek, a férfiak már már ölre mentek, csak a soványabbik vonult távolabb, és onnan szórta kiapadhatatlan, válogatott sértéseit a többiek fejére.

   Ki tudja megjósolni, mi történt volna közöttük ezen az éjszakán, ha nem tör ki a vihar. De kitört. Szakadó esõ söpörte végig a folyót és a partokat, tûz kialudt, a villámok a közvetlen közelben csaptak be, az erdõ földje pillanatok alatt sártengerré változott, a megzavarodott társaság bukdácsolva, folyton el-elcsúszva, felbukva, csatakosan igyekezett menedéket találni. De már késõn.

Amikor a sátrakat próbálták hamarjában felállítani, hatalmas forgószél kerekedett, felkapta õket, fölkapta mind a hatot, alaposan megforgatta és szétszórta õket a világban. Ketten, akik különösen szerették egymást,összekapaszkodtak, még a vihar sem tudta szétválasztani õket, de a többieket, és azok egymást nem látták soha többé.

Több száz évvel ezelõtt két hegy között, egy völgyben állt egy faóriás. A Szerelmesek Fája.  Hatalmas ágai között madarak ezrei éltek vidáman, és mindenféle más állat, meg rovar is otthonának tekintette. A völgy két oldalán egy egy város kúszott fel a domboldalra. A város fiataljai, különösen a szerelmesek a fa árnyas lombjai között szerettek elrejtõzni a kíváncsi tekintetek elõl. Ki tudja hány becézõ, szerelmes szót hallott a hatalmas vénség az évszázadok alatt?  De eggyel sem élt vissza, annyi bizonyos.

    Mindkét városkában mesteremberek laktak: csizmadiák, fazakasok, ácsok, kõmívesek, kovácsok, úgyhogy az emberek, a lakosság nem szenvedett hiányt semmiben, bármit el tudtak készíteni fából, vasból, kõbõl, bõrbõl, gyapjúból, agyagból, amibõl csak kellett.

    Az egyik városban egy király uralkodott, a másikban egy királynõ. Szemrevaló asszony, megtetszett a királynak. Õ sem volt egy akármilyen dalia, így a királynõnek sem volt oka húzódozni, ki is tûzték a lakodalom napját.

   Rengeteg vendéget vártak, jöttek messzi földrõl is, sereglettek a városokba számolatlanul. Hozták a sok ajándékot, aranyat, ezüstöt, drágaköveket. Még a szerecsen király is eljött elefántokon és tevékkel, hatalmas kísérettel.

   Csak egy valakit nem hívtak, a gonosz Fekete Herceget, az alvilági uralkodót, aki arról volt híres, hogy minden mulatságot elront, mindent összezavar és ha valamit, hát azt igazán gyûlöli, ha két ember  szereti egymást.

  Nos, ha errõl volt híres, nemhiába volt híres,  ezúttal is megmutatta, mire képes .

   A lakodalom napján, amikor felsorakoztak az esküvõi menetek, hatalmas forgószél  kerekedett, felkapta a királyi párt, felkapta a vendégsereget, a városok népét, jól megforgatta õket, de nem ment semmire, csak le kellett õket tennie, mert a király és a királynõ nem csupán lángoló szerelemmel, de valódi megbecsüléssel szerették egymást, és az igazi szeretet ellen a gyûlölet, a gonoszság tehetetlen.

     De a Fekete Herceg nem adta fel, és haragjában a szerelmesek fáját, a hatalmas faóriást vette célba, és ha célba vette, bizony el is találta.

   Derült égbõl csapott alá a villám, hatalmas mennydörgés kíséretében, és belecsapott a fába. Aztán újra és újra. Egyik villámcsapás követte a másikat, mígnem a csodaszép faóriásból nem maradt más, csak egy füstölgõ csonk. A rút Fekete Herceg pedig gúnyosan kacagva, hahotázva eltûnt a megrökönyödött nép szeme elõl.

    Sajnálták a fát, mindenki sajnálta, különösen a fiatalok, de mivel segíteni nem tudtak a dolgon, és táncolni, vigadozni pedig sokkal jobban szerettek, mint bánkódni és keseregni, így aztán megtartották a lakodalmat, a vígalom három napig tartott, és még most is tartana, ha véget nem ért volna.

   Amikor véget ért, mind többen mentek ki a völgybe, megnézni a faóriás maradványait. Siralmas látvány volt. Egy elszenesedett csonk, semmi más. De nem akármilyen csonk volt az. Nem bizony, a Fekete Herceg nemhiába pazarolta, pocsékolta számolatlanul a villámait. Amikor leszállt az est és kialudtak a fények, a tuskóból valami megmagyarázhatatlan, különös, sosem látott fény áradt ki, és aki abba belenézett, elvesztette az eszét.

   Híre ment a városban a különös fénynek, mind többen és többen jöttek és nézték meg, mígnem rettenetes következménye nem lett a dolognak. Az emberek lökdösõdtek, tülekedtek a tuskó körül, egymást ráncigálták, taposták, szidták, csepülték megállás nélkül.

   Es akkor megint forgószél kerekedett, fölkapta a királyi párt, megforgatta õket, kiragadta a nép közül, és sosem látták õket többé.

   A két városban pedig semmi sem ment többé úgy, mint korábban. Az emberek irigykedtek egymásra, gyûlölködtek, komiszkodtak, acsarkodtak. A király városában voltak a legjobb csizmadiák, ott készültek a legjobb csizmák, de nem adtak el egyet sem többé a királyné városában. Így aztán ott nem volt senkinek csizmája, még hóban is saruban, papucsokban jártak az emberek. A másik városban meg sarui és papucs nem jutott senkinek, ezek meg még az ágyba is csizmásan kényszerültek. És így tettek a fazekasok is, az ácsok is, kovácsok is, minden mesterember csak a saját városában volt hajlandó árusítani a maga portékáját árulta.

   Bizony bolond helyzet kerekedett ebbõl, nem is érdemes szót vesztegetni rá.

     Egy napon furcsa alak érkezett a hegyekbõl. Hosszú köpönyege a földet súrolta, széles karimájú nagy kalapja árnyékot vetett szakálltalan, fiatal arcára. Azt mondta, diák valami messzi városban. Mezítláb volt, csizmát akart venni, de bizony abba a városba tért, ahol csizma nem volt kapható. Kérdezte az okát, hát elmondtak neki mindent. Erre úgy elkezdett kacagni, hogy vagy fél órán keresztül nem is hagyta abba.

   Az emberek csak nézték, bámulták és hallgatták a kacagását és nem értettek belõle semmit.

  De valami mégis megszólalt bennük: a remény. Nos, ha megszólalt, bizony nem hiába szólalt meg.

  A diák, mármint ha az volt valóban, átment a király városába, hogy csizmát vegyen magának. Aztán tarisznyát is akart, de azt meg ott nem kapott. Kérdezte, miért, hát ott is elmagyarázták neki a dolgokat, azután ott sem szûnt meg nevetni újabb fél órán keresztül.

   Aztán bicskáért vissza kellett menjen a királyné városába, új kalapért megint emide, és ez így ment tovább. Ha a kacagásba nem is fáradt bele a diák, az ide oda futkosásba bizony igen.

    Elege is lett az egészbõl, fejibe nyomta az új kalapot és elindult vissza, a hegyeken túlra. Ahogy a völgyön áthaladt, egy pillanatra megállt a kormos fatuskó elõtt és a régi kalapját, a széles karimájú hatalmas kalapot ráborította a csonkra. Teljesen befedte azt. Mondom, ritka hatalmas egy kalap volt az.

    Az emberek utánanéztek, de hamar eltûnt a szemeik elõl. A folyó partján, egy hatalmas szénaboglya mögött tûnt el.  Akkor látták utoljára. A sánta patkolókovács esküszik rá, hogy a sárgás szénaboglya tetején egy nagytermetû sasmadarat látott ülni, ahogy villogó szemeivel nézni a várost.  Alatta rókafiak játszadoztak. Az egyik a boglya töviben támaszkodott a mancsaira, a másik kettõ pár lépéssel odébb egymásba kapaszkodva birkózott.

   Mindig el szokta mesélni ezt, ha idegen érkezik a városba, mert a helybéliek nem hisznek neki, mert bizony a patkolókovács kicsit hazudós.

    A két város elöljárói pedig másnap, persze napvilágnál kimentek a völgybe, megtekinteni a csonkot, és bizony, a kalapot nem tudták elmozdítani a helyébõl. Talán nem is akarták olyan nagyon.

      Tavasszal megáradt a folyó, hatalmasra duzzadt, kilépett medribõl és a pusztító áradat magával ragadott mindent, ami a völgyben volt. Amikor a víz levonult, nem maradt utána semmi. Elvitte magával a Szerelmesek Fájának maradékát is, a furcsa csonkot, ami annyira megzavarta a két város életét. Elvitte messzire a folyó, senki sem tudja hová, merre sodorta el az áradat.  Nem is keresték a nyomát.

   A szerelmesek találtak másik fát maguknak, ahogy az lenni szokott. Õket nem kell félteni.

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

 

Oldal: A szerelmesek fája
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat