A beszélő kacsa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon gazdag ember. Hatalmas, fényűző palotában lakott. A palotát óriási park vette körül, a parkban halastó, telis teli aranyhalakkal. A hófehér kaviccsal felszórt, gondozott utakat sövények szegélyezték, a pázsit frissen nyírva zöldellt, pávák páváskodtak, nyulak ugrabugráltak, mókusok bolondoztak, vidám volt az élet. Nem is zavarta meg ezt a békét soha semmi.

–       Soha semmi?

–       Soha, de soha semmi!

–       Nincs azazhogy, mégis sem?

–       Nincs.

Ez a nagyon gazdag ember nagyon jó ember is volt. Jól bánt a családjával, jól bánt a szolgáival, jól bánt a vendégekkel, de még az idegenekkel is jól bánt, sőt az állatokkal is, és minden élőlénnyel. De még a köveket is szerette, a tárgyakat, a képeket a falon, a díszesen faragott asztalt, a bivalybőr fotelt, a szőnyegeket, a könyvtár könyveit, a míves kardokat és karabélyokat, mindent.

–       Mindent szeretett?

–       Mindent.

–       Mindent egyformán szeretett?

–       Persze. Azazhogy…

–       Ugye, hogy van azazhogy!

–       Volt neki egy öreg, kopott, sánta kacsája. Azt szerette a legjobban.

De tényleg nagyon öreg volt az a kacsa. Még az öregapám sem látott annál a kacsánál öregebbet. A tolla megsárgult, a csőre csorba, a szárnyai lefittyedtek, de a legfurcsább mégis a járása volt. Sántított. De nem egyszerűen csak bicegett, hanem úgy sántított, hogy minden lépésnél megvonaglott az egész teste, és csuklott is egyet.

Egyébként ez a csuklás volt az egyetlen hang, amit ki tudott adni, mert néma volt szegény jószág.

–       Azazhogy!

–       Azazhogy? Nem is volt néma?

–       Nem bizony. Egyáltalán nem volt néma. Annyira nem, hogy nem csak hápogni tudott volna, ha akar, mint minden közönséges kacsa…

–       Nem volt közönséges kacsa?

–       De nem ám! Beszélő kacsa volt. Azazhogy…

–       Most akkor mégsem tudott beszélni?

–       De igen, tudott beszélni, de mégsem ilyen egyszerű ez a kérdés. Akarod hallani a történetét?

–       Akarom, hát!

–       Akkor elmesélem.

Amikor a kacsa kibújt a tojásból, mert bizony ő is csak tojásból bújt ki, mint a többi testvére, akkor a gazdag ember még csak kicsi fiú volt. És nem is volt gazdag. Egyáltalán nem. Nagyon szegények voltak. Enniük is alig volt mit. A piacra is csak azért járt el a kisfiú anyukája, hogy ha talál valami selejteset, hervadtat, fonnyadtat, ami senkinek sem kell, akkor meg tudja venni olcsón.

Így tengették az életüket.

Ne hidd ám, hogy szomorúak voltak emiatt, vagy keseregtek volna, tele volt kacagással a kicsiny ház, ahol laktak. Mert megbecsülték, amit kaptak, szerették, amijük volt. Szerették a félszemű macskát, a farkatlan kutyát, a kajla szarvú tehénkét, a girhes lovacskát, a rekedt kakast, és a kopasznyakú tyúkocskát is. Még az egérkét is szerették, aki pedig annyira félénk volt, hogy nem is mert előjönni napvilág, csak hajnalban merészkedett ki az egérlyukból. Emiatt az egész család fölkelt még vaksötétben, hogy meglessék a gyáva kisegeret, és megismerkedjenek vele.

–       És a kacsa?

–       Kacsa?

–       A beszélő kacsa.

–       Akkoriban még álmodni sem mertek kacsáról. De ha annyira akarod, elmesélem, hogyan került hozzájuk a kacsa.

–       Akarom, hát! Vagy ezt már mondtam?

–       A dolog akkor kezdődött, amikor a kisfiú nagyon beteg lett.

–       Mi baja volt?

–       Nem tudom. Senki sem tudta. Akkoriban nagyon kevés volt az orvos, és a szegény emberek nem is mentek orvoshoz, mert nem volt rá pénzük. Csak annyit tudtak, hogy ha a gyereknek magas a láza, az nem jelent jót.

–       És a kisfiúnak magas volt a láza?

–       Nagyon. Akarod tudni, hogy hívták a kisfiút?

–       Balázsnak hívták. Biztosan Balázsnak hívták.

–       Pontosan. Gondoltam rögtön, hogy kitalálod.

–       És mi történt Balázzsal?

–       Az anyukája borogatást tett a homlokára, és meleg tejet itatott vele, de tudta, mert egy anya tudja ám az ilyesmit, hogy ahhoz, hogy kicsi fia meggyógyuljon, több kell, mint néhány kanálka tej.

Ezért mentek el másnap reggel a piacra. Hetivásár volt éppen. Minden kapható volt. Árultak malacot, nyulat, tyúkokat, de még galambot, sőt fácánt is. Vehettél halat, ha volt pénzed, mindenféle zöldséget, tojást tucatszám, de volt ott kiscipő, nagycsizma, sőt hímzett bekecs is. Még kecskegida, sőt szamárcsikó is kapható volt.

–       És kacsa!

–       Ja persze! Kacsa, pulyka, kisliba, mindenféle baromfi.

–       És a beszélő kacsa?

–       Ja persze, persze. A beszélő kacsa.

Tudod, senki sem tudta, hogy a kacsa tud beszélni. Igazából egy nagyon szerencsétlen, kicsi, sánta néma kacsa volt ő. Sárga pelyhes, akárcsak a testvérei, de sánta volt. Jött egy nagybajszú gazda, faros feleségével, és azok megvették az összes kiskacsát.

–       Azazhogy!

–       Bizony, bizony, jól gondolod. Egyetlen kivétellel az összeset. A sánta kiskacsát otthagyták.

Nézte a szegény ember és a szegény asszony a sánta kicsi jószágot, ahogy egyedül gubbasztott a ládikában, és azt gondolták, bizony jó lenne ez a kicsi, beteg fiúcskájuknak, játszópajtásnak. Az asszonyka fejében az a gondolat is megfordult, hogy ha megnől majd a kicsi kacsa, finom húslevest főzhetne a húsából, de meg is szégyellte magát menten. Egészen elvörösödött az arca.

Ahogy ott álldigáltak, megszólította őket a kofa.

–       Csak nem ezt a girhes jószágot nézik kigyelmetek?

–       De bizony, igen – mondta a szegény ember. – Kedves jószágnak nézem.

–       Beteg gyermekünk van otthon, biztosan elmosolyodna, ha megláthatná – tette hozzá az asszony.

–       Vigyék, ha annyira tetszik – mondta a kofa, aki annyira ellágyult az iménti jó vásártól, hogy azt gondolta, beszámítja a kegyességet neki az Isten. Be is számolta bizonyára. – Oda adom ingyen!

Így került a kacsa Balázshoz.

Ahogy meglátta, azonnal megszerette. Persze a kacsa is megtett ezért mindent. Illegette magát, meg billegette is. És olyan mókásan járt, sánta lábával, hogy minden lépésnél megvonaglott az egész teste, és csuklott is egyet.

Balázs kacagott, de úgy nevetett, hogy a láz abban a minutában eltakarodott a testéből. Egészséges lett, akár a makk. Bizony, a jó kedv, a nevetés a legjobb orvosság.

–       Anyukám! Apukám! – lelkendezett a kisfiú. – Ez a kacsa beszél.

–       És mit mond neked? – váltotta fel az apja.

–       Nem hallja, édesapám?

–       Hallanám én – mondta az apja – ha elmondanád.

De Balázs nem mondta el. Nem mondta el sem akkor, sem később. Megőrizte a titkot.

–       Az emberek nem hisznek a csodákban – mondta neki a kacsa. – Ne bizonygasd, hogy beszélek hozzád! Csak azt gondolnák, hogy megkergültél a láztól. Azt hinnék, félrebeszélsz. Jobb, ha hallgatsz.

És Balázs megfogadta az okos tanácsot. Hallgatott. De nem sokáig kellett ám hallgatnia!

A tavasz elmúlt, jött a nyár. A pelyhes kiskacsából nagyobbacska kacsa lett, Balázs is nagyot nőtt, és nagyot nőttek a gondok is.

Nem esett egy szem eső sem. A vetemények kiszáradtak, a fű kisült, a termés oda lett. Nem volt víz, és már az állatok is szomjasan bőgtek az istállóban. A falu apraja, nagyja az eget leste kétségbeesetten. Mi lesz ebből? Mi lesz ebből?

–       Gyere velem! – mondta a kacsa Balázsnak.

A fiú szót fogadott. A kacsa a kukoricásba vezette a fiút, annak is a legszikesebb, legsilányabb részére. Itt normális időkben is alig termett valami, most aztán csőnek még nyoma sem volt a satnya levelek tövében.

A kacsa koppantott kettőt a csőrével a kemény földön, és egy keskeny vízsugár jelent meg nyomban, aztán el is tűnt megint.

–  Az emberek nem hisznek a csodákban – mondta neki a kacsa. – Menj édesapádhoz, és mond neki, hogy ássatok itt kutat!

Balázs így is tett.

–       Jöjjön velem, édesapám! Ássunk egy kutat a szikesben. Azt gondolom, találunk vizet.

Az apja először vonakodott, de aztán így gondolkodott:

–       Úgy sincs semmi dolgom, legalább elfoglalom magam, mielőtt meghalunk.

Mindketten ásót ragadtak, fölgyűrték az ingük ujját, belepöktek a markukba, és ásni kezdtek. Alig vágták bele az ásó hegyét a kemény talajba, szivárogni kezdett a víz. Ahogy kifordították az első néhány rögöt, el is dobhatták az ásót, a víz magától tört föl a talajból. Először körbefolyta a kukoricaszárat, aztán Balázs csizmáját, utána az apjáét, végül megtelt vízzel az egész kukoricaföld, az egész völgy. Úgy kellett kigázolniuk a tavacskából a körtefák felé.

Meg volt mentve a falu. Estére a tó határa Balázsék portájától a kiserdőig terjedt, és annyi víz volt, hogy jutott belőle mindenkinek.

Azt, hogy hogyan került a tó közepére a kacsa, azon nem töprengett senki, de hogy honnan került a tóba az a temérdek hal, azon azért elgondolkodott néhány, az elmélkedést kedvelő ember. De nem jutottak semmire.

Balázsék szegénységének mindenesetre vége szakadt. Áldotta őket az egész falu, kezük munkáját pedig hatalmasan megáldotta az Isten. Annyi halat adtak el, hogy az árából jutott mindenre, és a halak ahelyett, hogy fogyatkoztak volna, csak szaporodtak állandóan. Szinte forrt néhány helyen a tó vize a fickándozásuktól.

A fiú bizony világgá kürtölte volna a titkot, de a kacsa csendesítette.

–       Mire lenne jó? Mond meg, mire lenne jó?

És így éltek boldogan. Az évek teltek és múltak, és Balázs és a kacsa, és az ő titkuk rejtve maradt a világ előtt. Igaz, nem is firtatta senki. Csak a tanító okvetetlenkedett időről időre.

–       Tanulni kéne ennek a gyereknek! – mondta, akárhányszor csak alkalma adódott. – Annyi esze van, hogy kár lenne azt parlagon hagyni.

–       Nem hever az parlagon, Tanító Úr! – válaszolta ilyenkor az apja. – Hiszen akárhol kell víz, ő megtalálja.

És igaza is volt az öregnek, mert a kacsa tudományát hasznosította a falu Balázson keresztül. Ahol ő mondta, ott kezdtek ásni, és bővizű forrást találtak a legelőn, a csorda számára, itatót az erdőn a vadaknak, megteltek a csatornák a falu körül, a molnár vízimalmot épített, és boldogult minden lélek, aki nem sajnálta a fáradságot, hogy belefogjon valamibe, amihez víz kellett.

Ám a falusi tanítókat nem lehet összezavarni a tényekkel. Ha valamit a fejükbe vesznek, nem nyugszanak, amíg véghez nem viszik. És a Tanító Úr azt vette a fejébe, hogy Balázs tudományát a falun túl is hasznosítani szükséges.

–       Akinek tálentumot adott az Isten – mondta, és bal keze bütykös mutatóujjával az ég felé bökött, – annak kötelessége azt hasznosítani a világ boldogulására!

–       Aztán mit tegyen az a gyermek? – akadékoskodott Balázs apja. – az öreg úgy gondolta ugyanis, hogy jól mennek a dolgok a faluban, és ez elegendő is. Ha a világ többet akar, hát tegyen érte a világ.

–       Nem addig van az, bátyám! – erősködött a tanító, mintha kitalálta volna az öreg gondolatát. – Tanulnia kell a fiúnak!

–       Ejsze, erről lenne szó – mondta az öreg. – A tanulást nem adják ingyen! Szegény embernek nem való az uraskodás.

Így osztották egymásnak a szót a tanító, és az öreg, de nemigen mentek semmire. Balázs hol az édesapjának adott igazat, hol a tanító érveivel értett egyet, ahogy ennek lennie is kell egy cseperedő fiúcska életében.

És az évek tovább teltek és tovább múltak. Tavasz volt megint. Balázs a tó partján ücsörgött, a kacsa a tó közepén úszkált. Egymást figyelték. Egyszer csak a kacsa, mit gondolt, mit nem, úszni kezdett a part felé, és ha elkezdte, hát oda is ért.

–       Tudod–e, mit gondoltam? – kérdezte a fiút.

–       Vajon?

–       Igaza van a tanítónak. A gyerekeknek tanulniuk kell.

–       Most akkor menjek el messze idegenbe?

–       A fenét! – mondta a kacsa, és ne lepődj meg ezen! Egy kacsától mégsem várható el emelkedettebb stílus. – Idegenben csak elvesznek a gyermekek. Építs itt a faluban egy iskolát!

–       Én–e?

–       Messze idegenből fognak ideseregleni a legjobb szívű gyermekek! Meg fogják tanulni, mi a boldogság, mi a szeretet, hogyan kell élni. És amikor hazamennek, örömöt visznek magukkal, és tele lesz örömmel az egész világ.

–       Te most egy kacsa vagy–e vagy pedig egy filozófus? – kérdezte Balázs, mert szeretett ellenkezni kicsit, mielőtt beadta a derekát.

–       Én egy kacsa vagyok csak, de te? Te elérhetsz mindent, és el is fogsz érni mindent. Hiszen erre születtél.

Sokat beszéltek erről az évek során. Balázs csak hallgatta a kacsát, néha lehunyt szemmel, néha ébren álmodva, és egyre jobban megerősödött benne a remény, és a tettvágy. És ez a kettő, bizony nem akármilyen kombináció.

–       Rengeteg pénzbe kerül egy iskola – próbálkozott még.

–       Gyere velem! – mondta a kacsa Balázsnak.

–       És tudod, mi szokott történni ilyenkor?

–       Újabb csoda?

–       Az emberek nem hisznek a csodákban – mondta a kacsa Balázsnak. – Az emberek a kézzel fogható dolgokban hisznek csak.

A kacsa úszni kezdett a tó belseje felé. Balázs a sekély vízben gázolt utána. Tett vagy húsz lépést, amikor a kacsa megállt.

–       Itt keress! – mondta.

Akik a parton álltak, csak azt látták, hogy a fiú, valamit keres a vízben. Lehajol, kotorászik a fenéken, aztán kiemel egy kavicsot. A fény felé tartja, és nézegeti. Aztán sebesen igyekszik kifelé.

–       Gyémántot találtam, gyémántot találtam!

Más ember talán titkolta volna a leletet, de Balázsnak már volt egy titka, a beszélő kacsa. Többet már igazán nem volt képes magában tartani. Így aztán hatalmas iskola lett a tó gyémántjaiból. Mindenki jól járt.

Aki gyémántot akart, gyémántot kapott, aki iskolát, az iskolát, aki gazdagságot, az gazdagságot.

És így van ez azóta is. Balázs ott él a kastélyban, egy jó barát társaságában, akiről csak ő tudja, mennyit is ér valójában. Így van ez egyébként a jó barátokkal szerte az egész világon.

Azóta Balázs a barátságon túl, megtalálta a szerelmet is, és a családot. A gyermekei, bármibe kezdenek is, minden arannyá változik a kezükben. Csupán a kacsáról nem tudja senki az igazságot. Azt gondolják, hogy egy butácska hóbort édesapjuk gyermekkorából.

Ha ezt hiszik, hadd higgyék!

Maradjon is ez így!

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: A beszélő kacsa
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat