A kolibri

Egyszer volt, hol nem volt, a tengereken, még az óceánon is túl, volt egy sziget.  Gyönyörű volt arrafelé minden. El tudod képzelni? A ragyogó kék égen szikrázott a nap. Az óceán vize sekély volt, lágy szellő fodrozta az azúrkék felszínt. A vízben halak fickándoztak, a távolban fel feltűnt egy hófehér vitorla, az emberek halásztak, és nagyon sokat nevettek. Mindig mindenki örült valaminek.

Kivéve a szigetet. Ott más volt minden.

Nem voltak színek. Minden, de minden szürke volt. Szürke, sima és egyenes. A házak szögletesek voltak. Sima sarkok, élek, szögletek. Szögletesek voltak a paloták, és szögletesek voltak a kunyhók is. Egyenesek az utcák, a kerítések, és egyenesek a fák.

Dehogy. Mit is beszélek? Fák nem is voltak egyáltalán. Virágok sem, egyetlen fűszál nem sok, de annyi sem nőtt az egész szigeten. Mindenütt csak kő, kemény acél, hideg üveg, semmi más.

Az emberek merev arccal rótták az utcákat, kedvetlenek voltak, és ha néha elkeseredtek, sírtak. Szürke könnyeket könnyeztek.

Szeretnél ezen a szigeten élni? Nem hiszem.

Pedig Edit ott élt. Ott is született.

Bevallom neked, nem értem, hogyan történhetett ez meg. Edit ragyogó kislány volt, gurgulázva tudott kacagni, és akik szerették, nem is Editnek hívták, hanem Rebekának. Persze csak titokban. Senki sem tudta a merev arcú emberek közül, hogy Edit valójában Rebeka, és valami tévedés miatt született ide a szigetre. Mint egy elátkozott királykisasszony, aki csak arra vár, hogy megtörjön a varázs, érte jöjjön egy valódi királyfi táltos paripán, és elvigye őt innen messzire, hogy vissza se nézzenek többé.

Nos, lehet, hogy a mesékben így van, a valóságban azonban nincsenek véletlenek. Igazából a mesékben sincsenek. Rebeka sem véletlenül született ezen a szigeten, gondolhatod.

Nem csak szép kislány volt, de nagyon ügyes is. Akármi került a kezébe, valahogy átalakult. Megszépült. Még a szürke sárból is gyönyörű dolgokat tudott csinálni. És csinált is. Először apró csuprokat készített. Kicsi edénykéket, aranyos fülecskékkel. És miközben formázta az agyagot, dúdolgatott hozzá.

Apró csuprokat csinálok

Abból kávéznak a lányok…

 

De bizony senki sem kávézgatott azokból a csuprokból. Még Rebeka szülei sem nézték jó szemmel a kislány játékait. Szégyellték, hogy más.

–       Mit szólnak az emberek, ha meglátják, milyen rendetlen dolgokat csinálsz? – sopánkodott az édesanyja.

–       Miért nem tudsz te is olyan lenni, mint a többiek? – tódította az apja.

–       Ez az egész olyan maszatos – jegyezte meg az anyja.

–       Szégyent hozol ránk – így az apja.

Ekképpen korholták a boldogtalanok a kislányt. És nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen a maguk módján gyermekük javát akarták ők, hiszen ők is itt születtek ebben a szürke, szögletes városban, és soha nem láttak mást, csak a szürke eget, a szürke falakat, utcákat és tereket. És persze azt sem tudták, hogy a lányukat valójában nem is Editnek, hanem Rebekának hívják.

Teltek múltak az évek, Rebeka fölnőtt, de valahogy csak nem lett olyan, mint a többiek a szigeten. Még a hajfürtjei is rakoncátlanul göndörödtek, és egy tincs valahogy mindig a szemébe lógott. Blúza egyik oldalon mindig lecsúszott a válláról, a kezei pedig nem ritkán valóban maszatosak voltak a sártól, mert bizony hiába tiltották a szülei, amikor csak egy kis ideje volt, gyönyörű edényeket formált. Csuprokat, csészécskéket, bögréket, tányérkákat, sőt tálakat, fazakakat is.

De hiába volt minden, a szülei elkobozták ezeket a csodálatos edénykéket, és elzárták a sötét, pókhálós pincébe, ahol még a nap sem süthetett rájuk.

Így teltek az évek. És talán így telt volna el Rebeka egész élete, ha nem lennének manók és tündérek ezen a világon. De szerencsére vannak.

Amikor beesteledett, Rebeka gyakran kiszökött otthonról, és bánatát levitte a tenger partjára. Felnézett az égre, és a csillagokhoz küldte panaszra szíve bánatát. És a fohásza meghallgatásra talált. Az őszinte fohász, mindig meghallgattatik.

És láss csodát! Az égen megjelent egy fényes pont, és közeledett és közeledett. Mind nagyobb és mind fényesebb lett eközben. És hogy még nagyobb legyen a ragyogás, még a nap is visszaküldte egy sugarát az éjszakába, és egyszer csak Rebeka szemei előtt egy apró kolibri kezdett tündökölni. Csak néhány pillanatig, de ez is elég volt Rebekának. Meglátta a színeket, meglátta a ragyogást, és most már tudta, amit a szíve mélyén mindig sejtett és remélt. Nem olyan szürke a világ, amilyennek látszik.

És ahogy eltűnt a látomás, Rebeka halk koppanást hallott. Lenézett a földre, és a lábai előtt egy ecsetet pillantott meg. Nem akármilyen ecset volt ám, te is tudod. Varázsecset. Már ahogy kinézett, az sem volt hétköznapi. Karcsú, finoman ívelt nyelét arany borítás fedte, és a válogatott lószőrből készült hosszú ecsetszálak a szivárvány összes színében pompáztak. Nem volt a szálak között két egyező színű.

Már ez önmagában csoda volt Rebeka számára. Hát hogyne! Tündöklő színek egy szürke világban!

Ám ahogy a kezébe vette, akkor ámult ám el igazán. Amihez csak hozzá ért az ecsettel, gyönyörű színt kapott. Először a saját szoknyáját érintette meg, és a szoknya skarlátpirossá változott. Hosszú percekig nem tudott betelni a látvánnyal. A skarlátpiros lett rögtön a kedvenc színe. Naná! Más színt még nem is ismert. De megismerte azokat is hamarosan.

Természetesen a pókhálós pincéhez vezetett az első útja. Ahogy a lakatot megérintette a varázsecsettel, nem csak, hogy smaragdzöld színben kezdett pompázni, de ki is nyílott abban a minutumban. A pince ajtaja kitárult.

Valahonnan ezernyi szentjánosbogár áramlott elő, és kivilágították a pincét.

És Rebeka egyenként megérintette az összes edénykét. A csuprokat, a tányérokat, a bögréket, tálakat, fazakakat, mind. És Rebeka kihordta őket a pince sötétjéből, hadd ragyogjanak a holdfényben!

Még te is elámulnál, ha látnád, ami ott történt.

Ez az éjszaka volt Rebeka legboldogabb, legcsodálatosabb éjszakája. De ez is véget ért egyszer, és megérkezett a reggel. A reggellel nem lett volna baj, de fölébredtek az emberek. És meglátták a színes edényeket. A színeket és a formákat. Lett is ebből óriási ribillió.

Tudod, néha megtörténik, hogy akik a szürke egyenes vonalakhoz szoktak, nem tudnak mit kezdeni a színes gömbölyded formákkal.

És az emberek mérgesek lettek, ahelyett, hogy örültek volna a látványnak. És nem csupán mérgesek, de dühösek és haragosak. 

És szörnyű tánc vette kezdetét. Eltiporták, összetörték az edényeket. Az összezúzott cserepeket pedig a tengerbe szórták.

Rebekát elfogták, és egy magas toronyba zárták, hogy soha többé nem követhessen el ilyesmit.

Rebeka sírt, zokogott, azt hitte, vége a világnak. És talán vége is lett volna, ha nem lennének manók és tündérek ezen a világon. A szépség és az igazság mindig győzedelmeskedik előbb utóbb. Mindig.

Az történt, hogy a tengerbe szórt cserepek nem mindegyike tört ám össze. Volt közöttük egy piros, pöttyös bögre, amelyik valahogy megmenekült. És a tenger hullámai lágyan görgetni kezdték a bögrét, óvatosan, mintha a megmentésére szövetkeztek volna. Talán szövetkeztek is, ki tudja. Vitte a bögrét a víz, napokon, heteken át, mígnem letette lágyan egy másik sziget homokos partján. Egy fiatalasszony talált rá, és megörült neki nagyon. Még sohasem látott ilyen szép bögrét.

Volt ennek az asszonynak egy vak fia. Hazavitte neki. Gőzölgő, habos kakaót töltött bele, és a fiúcska kezébe tette a bögrét. A gyermek kortyolt belőle, a bögrét az arcához szorította, és megszólalt.

–       Milyen szép piros ez a bögre, édesanyám!

Az esetnek híre ment, és a király is látni akarta a csodatévő bögrét. Mert aki azt a bögrét megérintette, bármi baja is volt addig, abban a szempillantásban kigyógyult belőle.

Én azt hiszem, beszélni is tudott az a bögre, mert különben ki súgta volna meg a királyfinak, hogy egy távoli szigeten, egy magas toronyban raboskodik egy szép leány.

Mert bizony valaki megsúgta. És a királyfi nem maradt tétlen egy pillanatig sem. Fölnyergelte táltos paripáját, fölpattant rá, és nyargaltak két nap és két éjjel, mígnem harmadnapra megérkeztek a szigetre.

A királyfi a toronyhoz vágtatott, és kiszabadította Rebekát. Senki sem mert ellenállni neki. Elég volt a királyfinak Rebeka szemébe néznie, és elég volt Rebekának is egy pillantás, és tudták, hogy Isten is egymásnak teremtette őket. A királyfi a táltos paripa nyergébe emelte a lányt, és már száguldottak is, amíg fel nem oldódtak az ég kékjében.

A bögrét valószínűleg ott felejtették a szigeten, mert ha ma utazgatnál a tengereken, még az óceánon is túl, sehol sem találsz olyan szigetet, ahol minden szürke és szögletes. És vajon mitől változott volna meg az a világ, ha nem egy csodálatos piros pöttyös bögrétől, amit ha valaki megérint, bármi baja is volt addig, abban a szempillantásban kigyógyul belőle.

Oldal: A kolibri
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat