Közülük Egy

 

Valahol nagyon messze távol, még a szomszédokon túl is, élt egy legény. Úgy hívták, hogy Közülük Egy. Az igazi nevét senki sem tudta.

–      Senkit sem hívnak Közülük Egynek – mondta a barátja.

–      Engem pedig így hívnak – kötötte az ebet a karóhoz a legény – A Királynak sok fia volt, Közülük Egy vagyok.

–      Miféle királynak? – értetlenkedett a barát, de hiába. Ilyesfajta okvetetlenkedést mindig válasz nélkül hagyott Közülük Egy. Büszke fiú volt, az igaz, de elnézték neki a barátai, mert soha egy hangos szó el nem hagyta a száját, gúnyolódni sem szokott, és ha valamire megkérték, segített szívesen bárkinek.

Elnézett neki mindent az édesanyja is. Talán még ő sem tudta az igazi nevét, bár arról aztán senki sem tud sokat, hogy mit tudnak valójában a szerető édesanyák a gyerekeikről. Az az igazság, hogy én sem tudok erről valami sokat. Az édesanyák a szívükkel látják a gyerekeiket, nem csak a szemükkel. A szívükkel hallják a szavukat, nem csak a fülükkel. És a szívükkel szólnak hozzájuk, nem csak a szájukkal. Ő egyszerűen csak Egykének hívta gyermekét, amikor pedig felcseperedett, nem sajnálta a fáradságot, hogy a teljes nevén szólítsa a fiát. Büszke is volt a fiú a nevére, meg saját magára is. Talán egy kissé túlságosan is büszke.

          Amikor eljött az ideje, az édesanyja így szólt a fiához:

–      Meg kéne házasodnod.

–      Nincs ellenemre a gondolat – válaszolta a legény. – De kit vegyek el?

–      Azt majd megsúgja a szíved – mondta az anyja.

Az édesanyák is tévednek olykor, és ezúttal bizony így történt, mert nem a szíve súgta meg Közülük Egynek, hogy kit válasszon, ki lesz az Igazi, hanem egy tündér. Méghozzá egy nagyon kicsi, aprócska tündér, talán a tündérek legkisebbike. De ne szaladjunk ennyire előre, mint ahogy a tündér megjelenése is váratott még magára.

Közülük Egy tehát más szemmel kezdte nézni a lányokat. Azzal a szemmel, hogy megtalálja az igazit. Mennyire más szem ez. Óh de mennyire más szem. Ott volt például Liza.

Nyúlánk, formás teremtés volt, és nagyon mókás. Egyedülálló szépség. Ha megpillantottad, nem tudtad levenni róla a szemeidet. És úgy tudott rád nézni, olyan tekintettel… Ellenállhatatlan volt. De éppen ez okozta Közülük Egy gondjait. Egy perc nyugta nem volt a legénynek a leánytól. Az folyton csacsogott. Állandóan kérdezett. Folyton menni akart valahová. Izgett, mozgott, sőt nyüzsgött is. Nem mintha ellenére lett volna Közülük Egynek a nyüzsgés, meg az izgés, meg a mozgás, de egy életen keresztül… Tetszett neki a lány, de ki tudja, talán nem ő az igazi.

Aztán Hédi. Kitűnően főzött, és elvárta, hogy ezt el is ismerje mindenki. Talán ő akart lenni a világ legjobb szakácsa. Ezt Közülük Egy még nem bánta volna, tiszteletben tartotta az egyéni ambíciókat, de aztán elképzelte önmagát tíz év múlva elhízva, dupla pocakkal, ahogy ül egy csomó telepakolt tál előtt, és nem tetszett neki a vízió.

Kamillában nem talált kivetnivalót, de nem szólalt meg a szíve.

Grétinek nem volt túl jó illata.

Mari idétlen szemüvegeket hordott.

Juli vihogott. Ha kellett, ha nem.

–      Mi lesz így velem? – sóhajtott fel egyszer csak a legény. – Hogyan fogom így megtalálni az Igazit?

–      Akarod, hogy segítsek? – hallatszott egy csengő hang valahonnan.

–      Tessék? – kapta fel a fejét a legény.

–      Akarod, hogy segítsek? – hallatszott újra.

Közülük Egy megzavarodott egy pillanatra. Nézett föl és le, nézett jobbra, és balra. Megfordult a saját tengelye körül, még az asztal alá is benézett, de nem látott senkit.

–      Itt vagyok az orrod előtt – kacagott az iménti hang. – Itt vagyok a polcon.

És akkor megpillantotta Közülük Egy a tündért, és tátva maradt a szája, ami koránt sem előnyös arckifejezés.

A tündér egy fölfordított porceláncsészén ült. Világoszöld tüllruha volt rajta, ahogy illik, és varázspálcája apró szikrákat szórt, ahogy illik. Apró volt ő maga, és apró volt rajta minden. De a hangja, betöltötte az egész termet. Csengett, bongott, visszhangzott a kacagása, mert nem hagyta abba a nevetést, amin nem csodálkoznál te sem, ha láttad volna Közülük Egy arcát.

–      Hát te meg ki vagy? – ocsúdott igen lassan a legény.

–      Tudok neked segíteni – csengte-bongta a tündér.

Közülük egy elgondolkozott. Nem volt buta, sem nehéz felfogású, így aztán hamar rájött, hogy egy apró, sőt nagyon apró leányka varázspálcával, zöld tüllruhában nem lehet más, mint egy tündér. A következtetés ki is kívánkozott belőle nyomban.

–      Te egy tündér vagy – mondta.

–      Nocsak – szólt a tündér nem kevés elismeréssel a hangjában. Előredőlt, belenézett a legény szemébe, mintha vizsgálna valamit. Kisvártatva felpattant, és pálcájával megérintette a csészét, amin addig ült. Az magától a talpára fordult, és csordultig telt sűrű, zöld folyadékkal.

–      Idd ezt meg! – mondta a tündér. – Tudni fogod, ki lesz az Igazi.

–      Honnan fogom tudni? – hitetlenkedett Közülük Egy.

–      Tudni fogod és kész – mondta türelmetlenül a tündér. – Ő a tökéletes lány. El sem tudod téveszteni.

A legény még folytatta volna a kérdezősködést, de a tündér úgy eltűnt egy szempillantás alatt, mintha soha ott sem lett volna. Csak az utolsó szavak visszhangoztak még a teremben.

–      El sem tudod téveszteni …teni …teni …teni.

Közülük Egy izgatottan kutatott a tündér után, talán mégis ott van valahol, nem tűnhet el csak úgy! A keresés közben egészen megfeledkezett a csészécskéről, és kezdett kétségbe esni. A csésze azonban nem hagyta magát.

–      Mi lesz már? – szólalt meg. A csésze hangjában némi tompa bugyborékoló felhang volt észlelhető, de a talpa keményen koppan a tányérkán, és megcsörren az ezüst kiskanál is, így aztán mégis felhívta magára a legény figyelmét.

Hogy ne szaporítsuk fölöslegesen a szót, Közülük Egy rövid, nagyon rövid vívódás után csak ennyit mondott:

–      Az élet úgy látszik, varázslatos! – és egy cseppig kiitta a csésze tartalmát. Abban a minutában eltűntek a terem falai, és egy hatalmas mezőben találta magát. Az út mellett tarka virágok illatoztak, madarak trilláztak a fák ágain, sőt a fűben is, még a levegőben röpködve is. A távolban egy csodálatos kastély tornyai tűntek fel.

Már nem is csodálkozott. Egyébként sem volt ideje megdöbbenni, mert hirtelen egy manó termett mellette, és azon nyomban galléron ragadta.

 

–      Eszedbe ne jusson a kastélyba menni! – szólalt meg.

–      Hát te meg ki vagy? – tette fel ilyenkor szokásos kérdését Közülük Egy.

–      Még csak ne is indulj a kastély felé! – folytatta a manó.

–      Honnan kerültél elő – próbálkozott a legény.

–      Az legyen most a legkisebb gondod – legyintett a manó. – Hátra arc, indulj az ellenkező irányba!

–      Ne hagyd, hogy parancsolgasson …gasson …gasson – hallatszott  halkan a tündér hangja.

–      Én azért csak megnézném azt a kastélyt – mondta a legény.

–      Akkor magadra vess – mondta a manó, és már ott sem volt.

 

Közülük Egy elindult a kastély felé. Nem volt könnyű az út, hosszabb is volt, meredekebb is. Erős szél cibálta a legény haját, ruháját, de ő nem figyelt semmire, szemeit a kastély legmagasabb tornyára szegezte és csak ment, ment, ment. Azon gondolkozott egész úton, hogy milyen szép az élet, és milyen varázslatos is egyben. Milyen jó, hogy a tündérek szépek, és aranyosak, és jót akarnak neki, a manók pedig, akik nyilván rosszat akarnak, csak akadékoskodnak, meg gorombáskodnak, ráadásul pedig csúfak és ellenszenvesek. Az embernek amúgy sincs kedve meghallgatni őket. Beesteledett, mire a kastélyhoz ért, ám még éppen jókor, hogy megtudja: férjhez adja a lányát az öreg király. És annak adja a királyságot is, aki elnyeri a leány kezét.

 

–      Ő az igazi …gazi …gazi

 

A legényt óriási izgalom kerítette hatalmába. Lám, lám! Milyen jó, hogy nem hallgatott a gonosz manóra. Hogy nem hagyta magát eltéríteni. A kitartás bizony elnyeri méltó jutalmát. Nem elég, hogy megtalálta az igazit, még a királyság is az ölébe hull. Ilyen szerencsére álmában sem számított.

A kastélyba már nem tudott bejutni, de bejárta az egész várost, kikérdezett mindenkit: hogyan lehet elnyerni a leány kezét. És el is mondtak neki mindent. Elmondták, hogy milyen szép a leány, hogy milyen gazdag a király, hogy milyen próbákat kell kiállniuk a kérőknek. Illetve tulajdonképpen csak egyet. Az sem tűnt valami nehéznek: Egyetlen aranyalmát kell leszakítani az aranyalmafáról, és odaadni a királykisasszonynak. Aki először ér célba, azé a jutalom.

 

–      A többiek pedig…– toppant elé hirtelen a manó.

–      Mit akadékoskodsz már megint? – förmedt rá tőle szokatlan modorban a királyság önjelölt várományosa. – Kit érdekelnek a többiek? – dohogott tovább, de csak magában, mert a manó nem állt le vitatkozni, egy furcsa fintort vágott mindössze, és amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen el is tűnt.

 

Egész éjszaka érkeztek a kérők a városba. Volt, aki gyalogosan érkezett, volt, aki lóháton, mások szekérrel, hintón, vagy valamilyen más járművel. Volt közöttük gazdag, volt közöttük szegény. Volt csinos, volt elegáns, volt piperkőc, de volt ágrólszakadt is. Volt jóképű, jó alakú, de volt csúf, és görbe hátú is. Voltak fiatalok, de öregek is. Az az igazság, hogy meglehetősen gyülevész társaság verődött össze, mire megvirradt. Egy közös volt bennük csupán: mindegyik azt állította magáról, hogy megtalálta az igazit, de hogy honnan veszik ezt, egyikük sem akarta elárulni.

Reggel a manó még egy próbát tett:

 

–      Még meggondolhatod magad – mondta. – Ha a Jó Tanácsra hallgatsz, nyakad közé veszed a lábad, és meg sem állsz hazáig.

–      Te vagy a Jó Tanács? – kacagta el magát Közülük Egy. – Na, ha a Jó Tanács ilyen csúf, és ilyen értelmetlen, én nem kérek belőle.

 

Pontban délben megszólaltak a kürtök és a harsonák, a palota erkélyén megjelent az öreg király, és az ifjú királylány. A király valóban öreg volt már, a királylány pedig valóban szép volt. Abban pedig, hogy gazdag is a király, kinek jutott volna eszébe kételkedni ennyi pompa, ennyi ragyogás láttán.

Az ég is ragyogott, egy felhő nem sok, annyit sem lehetett felfedezni rajta.  Aztán elhallgattak a kürtök és a harsonák, és megkezdődött a verseny.

Egyszerre lódult neki ezernyi láb, óriási tülekedés támadt, mindenki előbb akart az aranyalmafához érni mindenkinél, mindenki elsőként akart szakítani a gyümölcsből. Taposták, lökdösték, taszigálták egymást. Óriási káosz alakult ki.

Közülük Egy nem vett észre ebből semmit. Gyors volt a lába, mint a villám, megelőzött mindenkit, illetve majdnem mindenkit. Csak két legény tartotta vele a lépést. Egy hatalmas, szőke óriás, és egy másik. Termetre az sem volt sokkal kisebb, de vörös volt a haja, és szakálla is volt, az is vörös. A többiek messze elmaradtak. Így futottak még vagy félórát, amikor meglátták a palota kertjét, egy újabb perc múlva már látták az aranyalmafát is. Összeszedték utolsó erejüket, és befutottak a kertbe. A hatalmas kapu döngve csukódott be mögöttük. Foglyok voltak. Az aranyalmafa körül marcona katonák álltak, rájuk szegezték dárdáikat.

 

–      Mi ez? – ocsúdott elsőként Közülük Egy.

–      Legalább… nem visznek… kényszer…munkára – lihegte a szőke. Még alig kapott levegőt.

–      Miért vinnének kényszermunkára? – értetlenkedett Közülük Egy.

–      Az volt a szabály – mondta a szakállas. – Te nem tudtad? Aki nem éri el a fát, 10 évig ingyen dolgozik a királynak.

–      Hát mi…mi sem…értük el a fát – lihegte a szőke.

–      Akkor rajta! – indult neki Közülük egy, de alig tett két lépést, máris egy tucat dárda szegeződött a torkának. Ugyanígy járt a másik kettő is.

 

Beléjük is szorult minden további szó. Néma csend vette őket körül, csak egy halk hang csengett-bongott a távolban:

 

–      Milyen ostobák…tobák…tobák…tobák.

 

És eltelt egy hét, majd még egy, aztán eltelt egy hónap. A munka nehéz volt, pirkadattól dolgoztak késő estig. Amikor lehanyatlott a nap, fáradtan vonszolták magukat kényelmetlen szállásukra. Beszélgetni sem volt kedvük, csak halk sóhajok szálltak az ég felé. Közülük Egy nem is járt olyan rosszul, mint a többiek. Erős volt, jól bírta a munkát, még jobban meg is erősödött. De a kedve, az rosszabb volt bárkinél. Mardosta a szégyen, vádolta magát, kesergett, de hiába. Azaz, csak úgy tűnt, hogy hiába.

 

–      Nos, megbántad már, hogy nem hallgattál rám?

 

Közülük Egy lassan felemelte a tekintetét, és persze a csúf manót látta maga előtt. Dehogy is látta már csúfnak. Talán, ha az édesanyja áll előtte, annak sem örült volna ennyire.

 

–      Tudsz rajtam segíteni? – szakadt ki belőle egy sóhaj.

–      Válaszolnál arra, amit kérdeztem? – rikácsolta sértetten a manó.

–      Persze, persze – ijedt meg a legény. – Csak el ne tűnj, csak itt ne hagyj megint! Soha semmit sem bántam meg ennyire.

–      Remélem, tanulsz a dologból.

–      Ki tudsz innét szabadítani?

–      Én nem, de ők talán igen. – és egy közeli fa felé mutatott. A fa alatt egy legény és egy leány állt, és amikor Közülük Egy közelebb ment, a barátját, és az elutasított kedvesét, Lizát ismerte fel bennük.

–      A manó eljött hozzánk, és azt mondta bajban vagy – szólt először a fiú.

–      És nagyon hiányoztál – tette hozzá a lány.

–      Hiszen bántottalak – mondta Közülük Egy.

–      Az nem számít azok között, akik szeretik egymást.

 

Akkor Közülük Egy halk hangot hallott. De nem a távolból jött, hanem a szíve felől, és nem csengett-bongott, hanem halkan suttogott az a hang. Lehet, hogy még sem szoktak tévedni az édesanyák?

És abban a pillanatban eltűntek a rácsok, elszállj a keserűség, a fájdalom, a fáradtság, és a legény otthon találta magát ismét a falujában, édesanyja éppen illatos kalácsot sütött.

 

–      Lehet, hogy csak álmodtam az egészet? – kérdezte magától Közülük Egy.

Senki sem válaszolt a kérdésre.

Nos, az álom és a valóság közötti különbségről én sem tudok sokat, ahogy arról sem, mit keres a szomszéd szobában egy szőke óriás és egy vörös szakállú ifjú ember.

Neked van ötleted?

 

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Közülük Egy
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat