Fubi hozzánk költözött

Fubi, a manó egy gyönyörű vörös rózsa mögül lépett elő egy őszi délután. A nap még magasan járt, de már lágyak voltak a fények, az esti árnyak azonban még nem jelentek meg. A manó alig arasznyi termetén minden nagy volt, nem is nagy, óriásinak láttad. Legelőször hatalmas vörös szakálla tűnt a szemedbe. Ahogy közeledett, azt láttad, hogy egy nagy szakáll jön feléd. Nem félelmetes bozont, inkább vicces, barátságos rőt szőrkabát. Furcsa szerzet volt, annyi szent! Arcából méretes orr gömbölyödött elő, mint egy különleges formájú krumpli. Volt rajta bibircsók, rücsök számolhatatlan mennyiségben, egymás hegyén, hátán. Aztán a kalapja. Valami sötétkék bársony lehetett, amit apró sárga virágok pettyeztek sűrűn. A kalap óriási volt, leomlott a manó arcának két oldalán, egészen idomtalan füleire, hátul pedig, mint valami gallér, a vállát verdeste a karima. Bő zöld nadrágját fölhúzta egészen a hóna aljáig, hasán hatalmas arany csattal záródó övet viselt, lábain kunkori orrú hegyes, ugyancsak zöld cipőket. De a legfurcsább mégis a kabátja volt. A vastag türkiz szövet, mintha belülről világított volna. Olyan volt benne, mint egy különleges, ritka bogár. Csak szárnyai nem voltak éppen.

Születésnapom volt. Pedig tavasszal szoktam tartani a születésnapomat, de ahogy a manó megjelent, biztosan tudtam, hogy ebben az évben ma van a születésnapom.

Jött határozottan, megállíthatatlanul felém. Megállt előttem, és köszönt.

–       Jó reggelt Zoltán!

–       Te tudod a nevemet?

Fubi csak legyintett, mint aki nagylelkűen megbocsájtja a világ összes értetlenségét.

–       Fibu hol van? – kérdeztem, hogy mondjak én is valamit.

–       Itt van Ő is valahol – mormogta Fubi kelletlenül, mint akit végtelenül bosszant minden, ami fölösleges. 

Nem is nézett rám, a nadrágja zsebében kutatott. Könyékig nyúlt a mély zsebbe, sokáig kotorászott, mire megtalálta, amit keresett. Maszatos öklét az orrom elé lökte, majd kiverte a szememet.

–       Ajándékot hoztam neked.

–       Nekem? – tényleg elcsodálkoztam. Mert ha bárkinek hozott volna ajándékot, azt még megértettem volna, de hogy éppen nekem, ez meglepett.

–       Neked van a születésnapod, nem?

Most észnél voltam, nem kérdeztem meg, hogy honnan tudja, hogy születésnapom van. Jól is tettem, mert biztosan valami gorombasággal válaszolt volna. Ehelyett föltettem azt a kérdést, amit minden gyermek elsőre föltett volna.

–       Mit hoztál?

Kinyitotta a markát, és megmutatta az ajándékot. Egy kő volt. Nem volt csúnya kő éppen, kedves kavics volt, de mégiscsak egy kő volt, semmi más.

–       Hálakő – mondta.

–       Hálakő?

–       Hálakő.

–       Az meg mi? – csúszott ki a számon, de rögtön meg is bántam, szerettem volna visszaszívni, de már késő volt.

Becsuktam a szemem is, pedig a fülemet szerettem volna bezárni inkább, hogy ne halljam Fubi korholását. Ezúttal azonban tévedtem.

Fölmászott a térdemre, a követ a markomba nyomta, mélyen a szemembe nézett, és elmesélte, mi az a hálakő.

–       Amikor valami jó dolog történik veled, öröm ér, jót tesz veled valaki, vagy csak fölnézel, és észreveszed, hogy süt a nap és kék az ég, akkor a zsebedbe nyúlsz és megszorítod a követ. Csak éppen hogy. Alig, alig. És ettől fölmelegszik a kő, és ahogy fölmelegszik, átmelegszik a szíved is. És lehet, hogy néhány perc múlva már nem is emlékszel, de a kő megőrzi a hálát örökre.

–       Örülök, hogy itt vagy, Fubi – mondtam, és észrevétlenül megszorítottam a követ. Csak éppen hogy. Alig, alig. És működött.

Nem tudom, észrevett–e valamit a manó, de alaposan megdörzsölte az orrát, még a torkát is köszörülgette kicsit, mielőtt megszólalt újra.

–       Nem csak ezért jöttem.

–       Hanem?

–       Hajnalka könnyeire van szükségem.

–       A könnyeire?

–       A könnyeire.

–       Minek az neked?

Leugrott a térdemről, két kezét összefonta a háta mögött, és járkálni kezdett körülöttem.

–       Na, jó – mondta néhány perc csöndes várakozás után. – Gondoltam, hogy tudni akarod majd.

Aztán még néhány percig várakoztatott, végül csak belekezdett a történetbe:

–       Túl az Óperencián, meg ahol a madár se jár, meg ilyesmi, szóval nem messze innen lakik egy kislány, aki nem tud sírni. Nincsenek könnyei.

–       Miért kellene sírnia?

Fubi úgy nézett rám, hogy azt hittem, menten sarkon fordul és otthagy. Igaza is lett volna. Miért kell nekem folyton közbeszólni? Miért nem tudok hallgatni, és figyelni.

–       Mert bánatos, azért. Miért? – rosszallóan csóválta a fejét. – Elveszett a kismacskája, kifutott a tej, nem mindegy miért? Nem elég neked, hogy valaki nem tud sírni, mert nincsenek könnyei?

Egészen elszégyelltem magam, és megfogadtam magamban, hogy többet nem szólok közbe.

–       A te feleségednek csodálatosan tiszta könnyei vannak.

–       Hajnalkának?

Fubi megint rám vetette az előbbi pillantását, de ezúttal egy nagy adag lemondás is volt a tekintetében.

–       Hajnalkának. Elviszem Hajnalka könnyeit a kislánynak, és ő meggyógyul. Ennyi az egész. Elviszem a könnyeket, térülök, fordulok, és itt vagyok megint.

Ezúttal megálltam kérdezés nélkül.

–       Meg sem kérdezed, hogy miért jövök vissza megint?

–       Nem.

–       Miért nem?

Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Fubi legyintett megint.

–       Na mindegy! – mondta. – Reménytelen. Szóval – folytatta egy hatalmas sóhajt követően – két oka is van, hogy visszajövök.

Összeszorított szájjal vártam a folytatást. Ezúttal, mintha némi elismerést is fel tudtam volna fedezni a manó pillantásában.

–       Az egyik ok – jelentőségteljesen bökött a magasba az ujjával –, hogy itt fogok lakni.

Néztem egy nagyot, de még mindig nem szóltam semmit. Nem kérdeztem semmit, még a torkomat sem köszörültem. Csöndben voltam.

–       Én fogom őrizni a kertet! – haptákba vágta magát, és ahogy a katonák masíroznak, menetelni kezdett le és föl. Úgy odacsapta talpát a földhöz, hogy majdnem hallani lehetett a lépései döndülését.

–       Én fogom őrizni a házat! Rád is vigyázni fogok, és a többiekre is. Mindenkire, aki betér ebbe a házba. Még a kicsi Ábel álmára is vigyázni fogok.

És csak mondta, mondta, mondta. Fölsorolta a fákat, a virágokat, a füvet, a kerítés deszkáit is, nem hagyott ki semmit. Alapos egy manó, meg kell hagyni. Lassan leszállt az est, hűvös lett a levegő, fázni kezdtem, de Fubi még mindig beszélt. Följöttek a csillagok is, a Jóisten is mosolyogva nézte az én szorgalmas manómat, de a felsorolásnak csak nem akart vége szakadni. Végül csak összeszedtem minden bátorságomat, és megszólaltam.

–       És mi a másik ok?

–       Mi lenne, te pupák? – nézett rám Fubi nevetve. – Örömkönnyeket hozok cserébe Hajnalkának.

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: Fubi hozzánk költözött
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat