Virágárús fiú

 

A hálószobánk ablakában egy hatalmas cserépben áll egy hibiszkusz. Amikor reggel kinyitom a szemem, először őt látom, ahogy megcsillan a nap a levelein, és ahogyan mögötte feldereng a környék, a fák, az ég kékje, lassan ébredezem.

Télen virágzik, és amikor mindenhol fehér vagy éppen ólmos szürke minden, ez a sárga virág szint, örömöt hoz a szobámba és a szívembe.

Ennek a virágnak természetesen története van, mint ahogy minden virágnak van története, vagy legalább is kellene, hogy legyen. Hiszen semmi sincs, ami csak úgy megszületik, él, és eltűnik anélkül, hogy nyomot hagyna maga után. Szeretem nézni, ahogyan a bimbó megszületik a levél tövében, ahogy növekszik, duzzad, megtelik energiával.

Egy hétig készülődik, aztán amikor reggel fölébredsz ott vár a hatalmas narancssárga árnyalatokkal pompázó szirom, és arra gondolsz, hogy már órák óta téged néz, nézi, hogy alszol, és csendben várja, hogy fölébredj, és megörülj neki.

Egy vagy két napig él csak, aztán elfonnyad, és lehull a földre. Néha elszomorodom emiatt, pedig nincs miért. Az élet értéke nem annak hosszától függ, hanem a tartalmától.

Tudod, amikor külföldről hazaérkezünk, ott vár az ablakban még az esti lámpafényben is örömtől lángoló szirommal. Tudja, hogy érkezünk.

A kisfiú, amikor kisfiú volt, szemüveges volt és dadogott kicsit. Nem nagyon, és nem állandóan, csak ha zaklatta valaki valamiért. És ez bizony előfordult gyakran, mint ahogy előfordul minden kisfiúval. Az élet már csak ilyen.

Aztán a kisfiú felnőtt, méghozzá nagyon, nagyon magasra nőtt. Aki a szemébe nézett, elfáradt a nyaka a nézésbe. Ki tudja, ha az emberek nyaka nem fáradna el olyan hamar, talán észrevették volna a fiú szemében az üzenetet: itt vagyok. Belül ugyanolyan vagyok, mint te. Vagy legalábbis ugyanolyan szeretnék lenni.

Ha most kérhetnék valamit egy jó tündértől, tudod, mit kérnék? Azt kérném, hogy az emberek nyaka ne fáradjon el olyan hamar.

A fiúnak nem voltak barátai, de a növények, a virágok bizony észrevették. A virágok nem csak kívülről látnak téged, sokkal többet látnak. Látják a szemedet, a tekintetedet, még azt a könnyet is látják a szemedben, amiről te sem tudsz, és ami ki sem csordul az arcodra. Érzik, tudják a szíved dobbanását, a lelked rezdülését, és magukba szívják azt. Ők továbbítják a gyökereiken keresztül a földbe, és az illatukkal viszik magukkal az égbe. Egy kicsit bennük élsz.

A kicsi fiúból, kertész lett, mire megnőtt, és egy hatalmas, gyönyörű kertben dolgozott. Mindenhol temérdek virág. Mindenféle. Felsorolni is képtelenség.

Reggel, amikor a fiú megérkezett, büszkén sorakoztak előtte, vagy szeretettel hajladoztak felé, és a fiú viszonozta a köszöntést. Ismerte egyenként mindegyiket. Tudta a nevüket, tudta, hogy az árnyékot kedvelik vagy a napfényt, a gyakori öntözést, vagy inkább a szárazságot, a homokos talajt vagy az agyagosat, tudott róluk mindent. Persze, hogy tudott, hiszen ez a kertész dolga, nem igaz? Ami azt illeti, van ám különbség aközött, ahogy a dolgodat tudod, és aközött, ahogy végzed. A virágárus fiú pedig jól végezte a dolgát, semmi kétség.

Emberek jöttek a kertbe, és virágokat vettek.

Aztán elmentek, és a fiú ott maradt.

Tudod, a fiú is a virágokat nézte, a látogatók is a virágokat nézték, és egymás szemébe nézni a legtöbbször nem volt sem idő, sem alkalom. Az emberek elmentek, vitték a virágokat, elültették otthon, vagy odaadták valakinek, akit szeretnek, és a fiút azonnal el is felejtették. És a fiú is elfelejtette őket.

Na, nem mindegyiket persze. Mert aki rámosolygott, azt megjegyezte, aki kedves volt vele, arra tovább emlékezett, de az, az igazság, hogy leginkább azok maradtak vele a gondolatai között, akik felbosszantották, vagy komiszak voltak. Azokkal még órákig képes volt vitatkozni, olykor napokig hurcolta a keserűséget a szívében.

Volt a kertben egy nagy tó. Amikor csend, déli pihenő, a fiú annak a tónak a partján szeretett üldögélni, morzsolgatta a gondolatait. A tiszta víztükörben a saját alakját, a saját arcát nézegette, és ott kesergett magában.

Miért kell neki egyedül lennie? Miért nincsenek barátai? Miért komiszkodnak vele? Miért bántják? Miért? Miért? Miért?

Néha egy bárányfelhő úszott be a képbe, megsimogatta a haját, de a fiú észre sem vette. Ilyenkor csak önmagát látta, és kesergett.

Ahogy teltek az évek, egészen megszokta ezt. ÉS az évek teltek, a megszokás pedig hatalmas úr.

Egy napon, egy borongós, szürke napon, amikor az eső lába lóg a levegőben, amikor a terhek súlyosabbnak tűnnek, amikor mintha megállt volna az idő, és semmi sem sikerül, amikor semmi jó nem történik, vagy legalábbis nehezebb észrevenni, nos, egy ilyen napon a fiú lent ült a tó partján, egy padon, és kesergett szokása szerint.

Valahonnan vidám nevetést hozott az őszi szél, de ez is bosszantotta.

–       Minek örülnek ezek?

És ekkor az egyik bokor megzörrent. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a fiú felfigyeljen rá.

–       Mi lehet ott? Talán egy macska?

De nem az volt. Te már sejted, mi lehetett ugye?

Persze, hogy egy manó! Méghozzá nem is akármilyen manó. Az is igaz, hogy akármilyen manó nincsenek is, de ez egy igazán különleges manó volt.

–       Minden manó igazán különleges – mondhatod, és igazad van, megfogtál.

Szóval ez a manó hórihorgas volt. Sovány, de azért volt egy kis pocakja. Hosszú lábain túl rövid volt a nadrág szára, vézna karjai bőven kilógtak a kabát ujjain, szakállában őszi falevelek voltak, hangja rekedt volt, úgy szólt akár a repedt fazék.

–       Te meg mit búsongasz itt?

A fiú először nem hitt sem a szemének, sem a fülének. A szeméről azt hitte, hogy káprázik, a füléről pedig azt, hogy csöng. Így aztán nem is a manóval foglalkozott, hanem a szemeit dörzsölte, a füleit babrálta, még egy hatalmas zsebkendőt is előhalászott zöld nadrágja zsebéből, és hosszan fújta az orrát. Aztán nyitotta csak ki a szemét.

     – Te meg mit búsongasz itt? – tette fel újra a kérdést a manó. Ez természetes is, hiszen elsőre nem kapott semmi választ.

–       Te meg ki vagy? – kérdezte még mindig hökkenten a fiú. Az, az igazság, hogy ezt a kérdést nyugodtan föltehette volna azonnal is. De az is igazság, hogy a megfelelő kérdés gyakran nem jut időben az eszünkbe. Ez mindenkivel előfordul.

A manó nem is türelmetlenkedett, hanem közelebb lépett. Éppen a fiú térdéig ért, de mivel az ült a padon, ez egyáltalán nem volt zavaró. Előre nyújtotta a kezét, és bemutatkozott.

–       Jani vagyok – mondta. – Teljes nevemen M. Kiss János. – Így ismerkedtek meg a virágárus fiú és M. Kiss János. – Te meg mit búsongasz állandóan?

–       Nem búsongok.

–       Dehogynem. Lógatod az orrod.

És valóban, a fiú szokása szerint önmagát bámulta, ahogy tükröződött a képe a tó vízén.

–       Minek örüljek?

–       Aminek csak akarsz – mondta Janó, és egy kavicsot vett fel a földről.

–       Nem vagyok jó kedvemben – morogta a fiú.

–       Miért nem?

A fiú erre hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Megint kinyitotta, megint becsukta. Csak tátogott ott egy darabig, aztán csak eszébe jutott a megfelelő válasz. Mármint az, amit ő megfelelőnek hitt.

–       Miért nem hagysz békén?

–       Azért jöttem, hogy ne hagyjalak békén.

Erre varrjál gombot! A fiú folytatta a tátogást, a manó pedig halkan folytatta.

–       Itt ülsz egy gyönyörű kertben, ahol minden csupa derű, csupa élet, csupa szépség, csupa öröm, csupa csupa, és rosszkedvű vagy. Egyfolytában önmagad bámulod. Miért nem nézel valami mást?

–       Mit nézzek? – hangzott a következő kérdés.

A manó felállt, lement egészen a víz széléhez, és egy kavicsot dobott a tóba. Pontosan a fiú tükörképét találta el. Csobbanás.

Ahogy a kavics elmerült, a kép eltűnt. Vízcseppek és vízi tündérek röppentek szerteszét, és a víz tükrén táguló körök igyekeztek a part felé. Egyik a másik után.

–       Figyeld csak a köröket! – mondta Janó.

A körök lassan elérték a partot. Beleütköztek, és visszaindultak.  Neki a parti sásnak, pöttöm békaporontyokat hintáztattak, és a nagyobbakat is megmozdították, ringatták kicsit. Aranyhalakat vehettél észre közvetlenül a vízszint alatt, a parton szöcskék ugráltak, és hangyák szorgoskodtak. Méh döngicsélt a levegőben, az égen fecskék cikáztak, és mindegyik azt üzente: az élet szép. Az élet annyira szép!

És a fiú követte a víz fodrait a partig, és szeme végigfutott a jól ismert kerten, és sohasem látott csodák tárultak a szeme elé. Nem mondta volna ki a világ minden kincséért sem, de érezte, hogy igaza lehet a manónak. az üzenet eljutott a szívébe.

Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, a gondolatok ahhoz túl gyorsan cikáztak végig az agyán, túl gyorsan követték egymást. Nem is a gondolatok voltak a fontosak számára, nem is azokat figyelte.

Csak nézte a még mindig fodrozódó víztükröt, és a szívében megjelent a remény. Egy icikepicike érzés volt csupán, semmi több. Talán csak egy mosoly, ami pillanatra megjelent a keserű vonásai között az arcán. Valami elkezdődött.

–       Ébresztő! – a manó a pad támláján állt, és jól hátba vágta a fiút. Az pedig nem szerette az ilyesmit. Már nyitotta a száját, hogy elbődüljön, hogy kiengedje a méltatlankodás szavainak áradatát, de akkor meghallotta a csilingelést.

A csilingelés a vízi tündérek kacagása volt. Ott repkedtek a fiú körül, karcsú alakok a kék szárnyacskáikkal, és kacagtak. Bárhová néztél, a levegő tele volt kacagó, vidám tündérekkel.

–       Ébresztő! – és Janó újra hátba vágta a fiút. És végre, mint amikor egy félrenyelt falat böffen ki a szádon, és megkönnyebbülsz, a méltatlankodó szavak is leestek a földre, és darabokra törtek.

A fiú nem szólt, nem tudta mit mondjon, még nem. Csak ült ott a padon, vállán a manóval és mosolygott. Két furcsa szerzet egy furcsa kertben egy furcsa padon. A fiú talán nem is tudta, hogy mosolyog.

Butácska történet ez, nem történt semmi különös. Egy mogorva fiú mosolya. Mi van ebben érdekes? Semmi. Vagy mégis?

Néhány perc múlva egy csapat fiatal lány jött a kertbe virágot venni. A fiú körbevezette őket, és nézte, ahogy válogatnak, keresgélnek, nevetgélnek. Az egyik lánynak a hátán mintha a kék szárnyacskákat is meglátta volna egy pillanatra, még a szemébe is belenézett, és nem tudom mit látott benne, mert gyorsan elkapta a pillantását. Talán csak káprázat volt az egész.

Nekem régi jó barátom ez a Janómanó, és ha szeretnéd, te is megismerkedhetsz vele, csak hívnod kell.

Ha vízparton vagy, és magadat látod tükröződni, csak fogj egy követ, és dobd a vízbe. Ha csöndben vagy, és meghallod a csilingelést, megláthatod a tündéreket, és találkozhatsz Janóval is. Biztos lehetsz benne, hogy ott van. Ott van mindenhol, ahol fodrozódni kezd a víz. És ha mosolyogsz, nem fog hátba vágni sem.

Egy kavicsot pedig csak találsz valahol, nem igaz?

Még egy mese?

 

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: Virágárús fiú
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat