A CSÚF LÁNY

 

- Csak az lehet ennyire szép - mondogatta a nagyanyja - akinek a lelke is szép. Az igazi szépség belülről fakad.

Bizonyára igaza is volt a nagymamának, mert mindenki szerette a leánykát, még a bátyja, az okos és erős nagyfiú is büszke volt a húgára.

- Minden vágyad teljesülni fog - mondta neki. És Zsófi cuppanós puszival köszönte meg az ígéretet.

Ám a külső szépség sérülékeny, múlandó valami. Elég egyetlen pillanat és semmivé foszlik. Így történt ez szegény Zsófi esetében is: egyetlen pillanat alatt történt minden. Egy meggondolatlan mozdulat, egy elhamarkodott, túl hirtelen lépés és egy szokatlanul nyugtalan paripa okozta a bajt. Nem akarta az bántani a közeledő kislányt, bizonyára nem, hiszen az annyi szeretettel jött, talán csak figyelmeztetni akarta: -  Vigyázz, légy óvatosabb velem! És mégis. Egyet villant csupán a patkó és Zsófi gyönyörű arcocskáját millió sajgó seb rútította el.

Egy lórúgás az arcra nem kis dolog. Még szerencsésnek is tekinthető a baleset, hogy súlyosabb következményekkel nem járt. De ha nem járt, bajnak ennyi is éppen elég volt. Képzeld csak el! A kislány gyönyörű arca földagadt, megpuffadt, tele lett sebekkel, zúzódásokkal, kék, zöld, sárga és még ki tudja milyen árnyalatú foltokkal. A bőre fölszakadt, orra betört, szájacskája fölhasadozott és néhány foga is meglazult.

Mindenki sajnálta, vigasztalta a kislányt. Azaz, dehogyis mindenki. Bőven akadtak, hisz mindig akadnak a szépségnek, jóságnak, kedvességnek irigyei, komisz lelkek, akik csak a bajt keresik, örvendenek neki és azt lesik, ha megesik, hogyan tetézhetnék.

Zsófit is gúnyolták, csúfolták, kinevették néhányan, de Zsófi nem haragudott meg, nem igyekezett visszavágni, nem törte bosszún a fejét, hanem megbocsátott kínzóinak. Bizony igaza volt a nagymamának. Az igazi szépség a lélekből fakad, és nem múlik el egy lórúgás nyomán.

Hanem egy jótündér, egy igazi jótündér nem tudta nézni a kislány szenvedését, titkolt könnyeit, elviselhetetlen fájdalom csavarta össze szépséges szívét. Cselekvésre szánta el magát.

ajnalban, megelőzve a napot Zsófi szobájában termett. Alig hallhatóan csilingelő aranycsengettyűvel ébresztette a kis beteget, és egy ragyogó piros almát nyomott az ámultan ébredező kislány kezébe.

- Fogadd szívesen ezt a varázserejű almát! - mondta a tündér. - Fogd és vigyázz rá! Ne edd meg rögtön, mert még nincs itt az ideje. A varázserő csak ebéd után, amikor mindenki csendesen pihen a rekkenő melegben, csak akkor hat. Akkor te kelj fel óvatosan, osonj ki nesztelenül és menj az erőszéli tisztásra, ahol senki sem zavar, és ott edd meg az almát! Minden egyes harapásnál kívánhatsz valamit, és minden kívánságod teljesülni fog. Addig aludj! - mondta a tündér és már ott sem volt.

De Zsófi nem tudott újra elaludni. Egészen izgalomba jött, csöpp szíve  összevissza verdesett, akár a repülni készülő kismadár szárnya. Ahogy a tükörbe pillantott és megpillantotta meggyötört arcát, alig-alig láthatóan elmosolyodott. Nem volt valami szép az a mosoly, de Zsófi nem bánta. Tudta, ebéd után elégedett lesz a mosolyával, és senki sem találhat abban hibát soha többé.

Elképzelte, mi mindent fog kívánni: Legelőször persze a régi arcát, a csodálatos mosolyát, az egészséget. Aztán mindenféle földi jót. Szép ruhákat, csodálatos utazásokat, boldog otthont, sőt még egy szelíd lovat is kívánt magának. Elhatározta, hogy nagyon apró falatokban fogja megenni az almát, hogy jusson belőle minden kívánságra. Előre örült és az öröm megnyugtatta, végül elaludt megint.

Csak ebédre ébredt föl, ijedten ébredt, talán csak álmodta az egészet, de tekintete megakadt a ragyogó almán, és azonnal megszűnt szívében a riadalom.

béd után, ahogy a tündér javasolta, megvárta míg elcsendesedik a ház, óvatosan kiosont az ajtón. Az erdőszéli kis tisztásig meg sem állt. Ott leült egy terebélyes tölgyfa alá, elővette az almát, már éppen készült beleharapni, amikor meglátta a pókhálót. Hatalmas pókháló volt. És a pókhálóban egy gyönyörű pillangó verdesett. Zsófi teljesen odavolt a pillangókért már úgy általában is, de ez a pillangó valami különleges módon volt gyönyörű. És Zsófi elhatározta, hogy megmenti. Ideje is volt, mert a háló sarkában fölbukkant az ádáz ellenség egy hatalmas keresztes pók személyében, és nem elég, hogy felbukkant, de el is indult a zsákmánya felé, amit ugyan eléggé más szempontból, mint a leányka, de ő is nagyon kívánatosnak tartott.

Zsófinak nem maradt ideje tétovázásra, sőt arra sem, hogy felkászálódjon a tölgyfa marasztaló gyökérzete közül, hát gyorsan az almába harapott, és csak annyit suttogott rémülten:

- Szabadulj ki! Menekülj!

És a pillangó tétovázás nélkül kiszabadította előbb egyik, majd másik szárnyát és kiröppent a hálóból éppen a csalódott pók orra előtt.

Zsófi megkönnyebbülten huppant vissza a fa alá, és csak nézte, ahogy a pillangó leír vagy három hálás kört a feje körül, aztán könnyelműen tovalibbent új kalandok, talán új pókhálók felé.  

hogy az almára pillantott, látta ám, hogy jókora hijja van, izgalmában hatalmas darabot kiharapott belőle. De csöppet sem aggodalmaskodott emiatt, inkább a pillangó megmenekülésének öröme foglalkoztatta. Szívét betöltötte a hála érzése, boldogan gondolt vissza a jótündérre, aki ilyen csodálatos lehetőséget adott a kezébe. Megfeledkezett minden másról, álmokról, betegségről, gyógyulásról, csak az érdekelte, hol és kinek segíthetne. És aki azt keresi, bizony meg is találja.

Megmentett menekülő nyulat buta városi kutyák vadászszenvedélyétől, hangyacsapatnak segített hatalmas terhek elszállításában. Feslő bimbónak segített kipattanni, fáradt lovacskának húzni a hatalmas szénásszekeret, tikkadt őzikének forrást találni. Fáradt utasoknak küldött frissítő szellőt, sőt még egy fa alatt szunyókáló öregembert is talpra ugrasztott attól való ijedtében, hogy valami baja van. Az öreg Jani bácsi értetlenül topogott a fa alatt, nemigen értette, mitől ébredt magára ilyen hirtelen.

A délután hamar elrepült, kezdtek hosszabbodni az árnyékok, és Zsófi egyszerre döbbent rá, hogy a délutáni órákkal együtt elfogyott a csodatévő alma is. Ennyi volt, nincs több kívánság. Nincsenek szép ruhák, messzi utazások, és ami a legszörnyűbb dolog, mostmár az arca is csúf marad, amíg csak él.

Keserves könnyekre fakadt.

- Ó! Hogy lehettem ennyire buta? Hogy lehettem ennyire esztelen? Hogy feledkezhettem meg ennyire magamról? - de hiába kutatott emlékeiben, nem tudott egyetlen esetet sem találni a Jani bácsi esetén kívül, amit elhagyott volna, ha most kezdhetné elölről az egészet. Amikor pedig Jani bácsira gondolt, eszébe jutott az öreg értetlen topogása, forgolódása és nem tudta megállni kacagás nélkül.

silingelő kacagása volt Zsófinak, akárcsak a jótündér aranycsengettyűjének a hangja. Messzire elhallatszott ez az édes csengettyűszó.

Bizony meghallotta a jótündér is és megértette nyomban, mi is történt a délután. Egy jótündér elől nem maradhat rejtve semmi. Megsimogatta Zsófi haját, kézen fogta a riadt leánykát és egy fényes víztükörhöz vezette, amit egy kristálytiszta forrás táplált.

Ahogy Zsófi belenézett a víztükörbe, még a lélegzete is elállt az ámulattól. Gyönyörű arc nézett vissza rá, sebeknek, zúzódásoknak semmi nyoma, gyönyörűbb volt, mint valaha.

- Igaza van a nagymamádnak - mondta a tündér - a szerető szívű nagymamáknak mindig igaza van- tette hozzá, és ahogy előtűnt a semmiből, úgy el is tűnt egy szempillantás alatt.

Zsófi meg csak nézte, nézegette magát a forrás vizében, és kacagott, csak kacagott örömében csilingelő hangján, boldogan.

Ha nyári délutánokon erdő tisztásán jársz és csöndben figyelsz kicsit, biztosan hallani fogd te is.

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: A csúf lány
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat