LUCA LUFIJAI
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Luca nevû kislány. Szép is volt, okos is volt, kedves is volt, szerették a barátai, szerették a felnõttek, még a mogorva portás is nagyon szerette. Mégis elõfordult néha, estefelé, amikor felgyúltak a lámpák, és megszólalt a vacsorára hívó kolomp, hogy ennek a koromfekete hajú szépségnek a fekete bogárszemeibõl kicsordult egy könnycsepp, és ott ragyogott néhány pillanatig pirospozsgás arcocskáján, mint egy gyémánt a bársonyon.
Luca ugyanis árva volt, nem voltak szülei, régen meghaltak, alig emlékszik rájuk, csak édesanyja dús, szénfekete haja él az emlékezetében. Nem is engedné levágatni a saját haját semmiért sem. Azaz, hogy mit is beszélek, hogyne engedné. Talán még kopaszra is borotválná a fejét, ha még egyszer láthatná a szüleit, ha újra édesanyja ölébe kuporodhatna, és hallgathatná susogó szavait:
- Nagyon szeretlek kislányom.
Luca erre a szeretetre vágyott így estefelé, amikor kigyúltak a lámpák és megszólalt a vacsorára hívó kolomp.
Az árvaház, ahol a kislány élt még sok-sok árva barátnõje társaságában, egy kicsi ház volt egy kicsi folyó partján, egy kicsi városkában. Nagy, sík mezõk voltak arrafelé, és ha tiszta volt az idõ, messze, nagyon messze felsejlettek a kéklõ hegyek. Luca vágyakozva nézte õket. Valami hívogatta õt arra felé, a hegyekbe, ahol üde patakok csörgedeznek, fenyõfák hajladoznak a dombokon és állnak õrséget fönn a havason. Ahol a réteken ezerszínû virágok nyílnak, és az erdõkben megtörténnek a csodák.
Az árvaházban nem történtek csodák, a napok egyhangúan teltek, még a vasárnapok sem különböztek a hétköznapoktól. Reggel ébresztõ, mosakodás, fésülködés, ágyazás. Utána ellenõrzés, a körmök vizsgálata. Lucának szép, hosszú ujjai voltak, gyönyörû körmökkel, arról ábrándozott, hogy hosszúra növeszti, ha megnõ, és pirosra festi, ahogyan a moziban látta. Itt az árvaházban rövidre kellett nyírni a körmöket, az volt a rend. És a rend az nagyon fontos valami ám, hatalmas úr. Rendnek kellett lennie a szekrényekben, az ágyakon, a szobákban. Akkora volt a rend a tisztaság az egész házban, hogy mindig érezni lehetett a fertõtlenítõszer szagát. Meg kell adni, ritka vendég is volt a betegség az árvaházban, bár az is igaz, hogy mindenféle vendég ritkaságszámba ment.
A napok is egyhangúan teltek. Iskola, aztán ebéd, tanulás, ellenõrzés, vacsora. Vacsora után volt egy kis szabadidõ, ilyenkor a lányok elõszedegették babáikat, féltett kincseiket, már akinek volt. Egy régi-régi, megsárgult fénykép, agyonolvasott mesekönyv, lepattogott zománcú bögre.
Lucának is voltak féltett kincsei a gyönyörû haján kívül, amit édesanyjától örökölt, volt neki hét csodaszép lufija. Két piros, egy sárga, egy kék és három zöld. Ezek bizony nemcsak csodálatos lufik, hanem csodalufik voltak, amit még Margit néni, az otthon szigorú vezetõje is kénytelen volt elismerni, mert ilyen lufikat, amik soha sem pukkannak ki, sohasem mennek tönkre, még õ sem látott. Igaz, hogy vigyázott is rá nagyon Luca, csak ritkán fújta fel õket: nagy ünnepeken és kicsiken, és ha valakinek születésnapja volt a gyerekek közül, vagy névnapja, vagy ha bánkódott valaki valamiért, vagy megbetegedett, és akkor is, ha szépen megkérték rá. Léggömböknek még ekkora becsülete nem volt sehol, mint ennek a hétnek. Luca mindenhová magával vitte õket, este pedig a párnája alatt aludtak vele együtt.
Legalábbis ezt hitte mindenki, mert lefekvéskor Luca szépen, egyenként a párnája alá tette õket, de hogy aludtak volna? Te azt hiszed? Szó sem volt alvásról.
Amikor mindenki elcsendesedett, és csak a lányok halk, békés szuszogása hallatszott, Luca leszállt az ágyról, az ablakhoz lopózott. Kitárta, majd óvatosan, lábujjhegyen visszaosont az ágyához. Leemelte a párnát, és láss csodát, a lufik, mintha életre keltek volna, maguktól megteltek levegõvel és táncra keltek a kislány körül. Keringtek körülötte, simogatták, hátulról tréfásan fejbe kólintották, és addig tartott a játszadozás, míg Luca elõ nem halászott a zsebébõl egy aranyszínû fonott zsinórt, és csokorba nem kötötte õket. Ekkor a lufik emelkedni kezdtek, és vitték magukkal a kislányt is, ki az ablakon, magasra, magasra, a fák fölé, a felhõk közé. A magasban kilenc galamb csatlakozott hozzájuk, három jött napkeletrõl, három jött délrõl, három pedig nyugatról, még följebb és följebb emelték a kislányt, és repültek szélnél is sebesebben, vitték a messzi hegyek felé, a fenyõfák, a hegyek közé, holdfényben csillogó tavacskák, zúgó patakok fölé, fényben ragyogó városok, tiszta utcák, álmodott otthonok fölé.
Luca nem gyõzött ámuldozni, és sohasem tudott betelni a látvánnyal. Fekete haja lobogott a szélben, csengõ kacagását csak a galambok hallották.
Néha próbálta elmesélni a társainak is, hogy merre járt, hogy mit látott, hogy milyen szép a világ onnan föntrõl, és hogy mennyi minden van a falakon túl, de kinevették. Még hogy repül?
- Persze, persze, a galambok csak téged várnak minden éjjel - csúfolkodott vele még Anna, a legjobb barátnõje is.
- Javíthatatlan álmodozó vagy, kislányom. - mondta neki Margit néni.
- Szállsz, mint a pillangó? - kérdezte Kati.
- Bolond pillangó - tette hozzá Jutka az ikertestvére.
- Bolond pillangó, Bolond Pillangó ... - csúfolkodtak vele a többiek, és rajta is maradt ez a furcsa csúfnév. De nem bántotta soha, talán még tetszett is neki, nem tudom, az biztos, hogy nem tiltakozott miatta, nem kezdett vitatkozni, civakodni soha miatta.
Pedig elõfordult olykor civakodás, veszekedés a gyerekek között, ilyenkor bizony nagy könnycseppek csillogtak a leányszemekben.
Egy reggelen Anna, a legjobb barátnõ megint elõhozta a témát:
- Repültél-e az éjjel, Bolond Pillangóm? - csúfondároskodott.
- Repültem bizony! - kardoskodott Luca.
- Merre jártál?
- Tényleg érdekel?
Erre már köréjük gyûltek a többiek is, ki az ágyra, ki a szõnyegre kuporodott, és biztatták, noszogatták Lucát, hogy meséljen. És Luca mesélt nekik.
Az éjjel nem mentem messzire - kezdte - a folyón túl voltam csupán. Ott, a nyírfák között van egy magányos ház. Az udvaron egy hatalmas komondor vigyázza az éjszakai csöndet, és van neki két társa, két kuvasz. Az istállóban egy vénséges vén paripa ropogtatja a szénát, mert a lovak mindig esznek, még álmukban is. Legalábbis ez az öreg ló úgy láttam, hogy aludt. Az ólakban malacok aludtak, fölöttük a padláson csirkék, a karámban nagy, csavartszarvú rackajuhok. A házban a gyerekek aludtak. Öt gyerek. Mind az ötnek külön kis kuckója volt, egymás mellett sorakoztak, ajtó nem is volt rajtuk. Be lehetett látni. Mindegyik kis kuckóban külön ágy, asztalka, polcok, ruhásszekrény. Az ablakban virágok, a polcokon könyvek, játékok. A legnagyobb lánynak még mikroszkópja is volt. A legkisebbnek pedig telis teli volt ragasztva a fala a rajzaival. Nagyon szépen rajzolt. Óh, ha én is ott maradhattam volna közöttük?
- Hát miért nem maradtál? - kotyogott közbe Jutka.
Nagyon szegények voltak, hallottam a gyerekek szüleit, ahogy beszélgettek. Pedig milyen kedves emberek... - Luca egy percig elábrándozott, de most senki sem törte meg a csendet.
- Az asszonynak szénfekete volt a haja, mint az édesanyámnak. Hosszú copfba volt fonva, így is leért a derekáig. Arról beszélt, hogy a nagylány nemsokára férjhez megy, és nem lesz, aki segítene a ház körül, akivel meg tudna beszélni mindent, akinek fésülhetné a haját, akit dédelgethetne.
- Pont te kellenél nekik, Pillangócska. - mondta Anna és mosolygott hozzá.
- Talán igen - sóhajtott nagyot Luca - de hát nagyon szegények.
- Tán a király palotájába vágyol? - kérdezte egy csöppnyi szõke a szõnyegen.
- Dehogy, dehogy. Szeretnék én oda menni, higgyétek el, de nem lehet. Talán ideje is, ha férjhez megy a nagylány. Egy szájjal kevesebbet kell etessenek, így talán több jut a többinek. Sajnos, nem hiányzom nekik - mondta Luca, és elhallgatott.
A gyerekek még ott ültek egy darabig, lehajtott fejjel, némán, magukba mélyedve, elhangzott néhány mély, szomorú sóhaj, aztán lassan szétszéledtek, ki mosakodni, ki öltözködni, fésülködni, elkezdõdött a nap.
Luca másnap újra elmesélte, merre járt, és a gyerekek újra figyelmesen hallgatták. Nem hittek neki, nem hitték el az életre kelt lufikat, a galambokat, a repülést, de jó volt hallgatni a mesét, jó volt együtt álmodozni.
- Az éjjel kicsit késõbb tudtam, csak elindulni, mert te Kati, annyira köhögtél, hogy attól féltem, fölvered az egész házat.
- Legalább láttuk volna hogy repülsz - nevetett Anna, és szemében hamis huncutság villant.
- Te, a barátnõm vagy a leghitetlenebb mindenki közül. - korholta Luca - de nem baj, fogsz még egyszer csodálkozni ...
- Már most is csodálkozom, Bolondocskám, Pillangócskám. - gurgulázott a nevetés Anna torkában, de Lucát ilyesmivel nem lehetett megbántani. - Na, mondd el, merre jártál!
- A hegyek fölött repültem . Csönd volt, néma csönd. A hold ragyogott, és lent a völgyben kicsi falucskát világított meg.
A galambok nem vittek tovább, lassan ereszkedni kezdtünk, és az egyik ház elõtt megláttam egy öreg bácsit és egy öreg nénit. A kerítésre támaszkodva álltak, a bácsi egyik kezében pipa, másik kezével átkarolta a felesége vállát. Hallottam a beszélgetésüket is, hogy milyen szép az este, és milyen nagyszerû lenne, ha lenne gyerekük, akivel megoszthatnák amijük van.
- Nincs nekünk semmink, te bolond vénember - mondta az asszony. - Mit osztanál meg vele?
- Ami a szívemben van, meg ami a te szívedben van, buta öregasszony - mondta az apóka. Az talán semmi?
- Ugyan már, kinek kell a te szíved?
- Nekem. - kiabáltam le akkor, és képzeld, Annácska, meghallották. Fölnéztek az égre, és megláttak. Még eddig soha senki sem vett észre.
- Nézd csak, anyjuk, ott jön a mi kislányunk! Látod-e milyen szép?
- Gyere gyermekem, gyere csak - hívogatott az asszony is - itt az ideje, hogy vacsorázzunk.
- És leszálltál? - faggatta Anna.
- Mi volt a vacsora? - kíváncsiskodott Jutka.
- Nem szálltam le, pedig szerettem volna, de nem tudtam. A lufik följebb emelkedtek, csak integettünk egymásnak, míg csak el nem tûntek a szemem elõl.
És attól kezdve Luca mesélt, mesélt, csak mesélt minden reggel. Mesélt a városról, színházakról, vidámparkokról, arról, hogy mit csinálnak az állatok éjjel az állatkertben, mesélt gyerekekrõl, akik egyedül vannak otthon, és néha bizony félnek, családokról, akik együtt tölthetik az estét, és beszélt magányos emberekrõl, akik magányosak is akarnak maradni. Mesélt sok vidám és sok szomorú történetet, már, ahogyan azok az emberek között történni szoktak.
Egyik reggelen még a szokásosnál is vidámabban kezdett bele, meg sem várta, míg a gyerekek elhelyezkednek, Kati éppen fogat mosott, teli volt a szája vízzel, de jött, nem akart kimaradni semmibõl. Vízzel teli arcocskája olyan volt, mint egy hörcsögé.
Azzal kezdte, hogy kitett az asztalra egy nagy, széles karimájú kalapot. Furcsa, kopott, öreg jószág volt, a szalagja mellé viszont vidám sárga virág volt tûzve.
- Ez meg honnan van? - kérdezték egyszerre többen is, és óvatosan nézték a kalapot, mert mit lehessen tudni, mire képes, Lucának néha különös szerzeményei vannak. Az is lehet, ha fölteszi, láthatatlanná válik. A kicsi szöszke Marika nem is állta meg, hogy rá ne kérdezzen.
- Ha fölveszed, láthatatlanná válsz?
- Dehogy. - nevetett most Luca. Egészen egyszerû kalap ez, az éjjel kaptam egy néma kislánytól. Szép nem?
- Néma kislánytól?
- Talán nem is volt néma, de nem szólt egy szót sem, és ha én akartam beszélni, az ujját a szája elé tette, hogy maradja csendben. Az biztos, hogy nem beszéltünk egy szót sem.
- Mondd már, hogyan találkoztatok! - türelmetlenkedett Anna, és ezúttal szemernyi kételkedés sem volt a hangjában.
- Nagyon messzire szálltunk az éjjel... - kezdte Luca, néhány pillanatig nem is folytatta, csak némán meredt maga elé. Amikor elindultunk, az ég tele volt csillagokkal, annyira teli, mint a rét tavasszal a hegyi legelõkön virágokkal. Csodaszép volt. És nagyon izgalmas. A szélnél is sebesebben repültünk, egyik falu a másik után suhant el alattunk, szemügyre sem tudtam venni egyiket sem. Addig szálltunk, míg utol nem értük a napot. Két domb között éppen lenyugodni készült. Az egyik domb telis teli volt óriási fenyõfákkal, hatalmas árnyékokat vetettek, ahogy a napkorong mind lejjebb és lejjebb szállt, az árnyékok nyújtózkodtak a völgy felé, ahol egy apró falucska húzódott meg. Csak néhány ház és egy fatornyos templom. Mire leereszkedtünk, teljesen leszállt az este, a falura sötétség borult, csak az égen világított meg öt bolondos bárányfelhõt a visszfény.
- Leszálltatok?! - kotyogott közbe Anna, hangja kicsit remegett, és érezhetõ volt benne valami soha nem tapasztalt indulat, kicsit haragos volt az a hang.
- Le bizony.
- Hiszi a piszi! - kiáltott Anna és fölugrott, kezét csípõre tette, ki tudja mit szándékozott még mondani, de a többiek lepisszegték.
- Folytasd, Luca, folytasd! - hallatszott mindenfelõl.
Es Luca folytatta.
- Egy kertben értem földet, ott találkoztam a néma kislánnyal.
- Azt mondtad, nem is volt néma. - kotyogott közbe Kati.
- Igazad van, biztosan nem volt néma, nem is tudom, miért gondoltam ezt egy pillanatig is. Nagyon szép lány, kézen fogott, és bevezetett a házba. Jó nagy ház, sok szobával, és teli mindenféle szép játékkal és bútorral, és mindenféle hasznos dologgal. Még rádiójuk, sõt számítógépük is van. Sok gyerek lakik abban a házban, mindenkinek külön szobája van és rendes ágya. Vaságyat sehol sem láttam. De minden szobában a fogason lóg valamilyen sapka, kalap, süveg, fejrevaló, és mindegyikbe bele van tûzve egy színes virág. Mindenki aludt.
- Csak gyerekek laknak a házban? - szólt közbe Kati megint.
- Dehogy. Egy fiatal férfi és egy csodaszép nõ lakik a nagyszobában, de õket nem láttam, nem mertük õket megzavarni.
- Akkor meg honnan tudod, hogy milyenek? - csattant fel Anna éles hangja?
- Nem tudom, Annácska. Csak érzem. Amikor a lány bevezetett az én szobámba...
- Hogyhogy a te szobádba? - Anna hangja haragos volt, mint vihar elõtt a tenger hullámai és keserû, mint az epe. Luca azonban nem hagyta már magát félbeszakítani.
- Amikor bevezetett az én szobámba, fejembe nyomta ezt a kalapot és egyszerre tudtam mindent. Nagyon szép a szobám, nagy ablaka van, és látszanak a hegyek, a fák, az ég, a csillagok. Képzeljétek, az ágyam megvetve, a párnám illatos, a paplan rózsaszínû, telehintve az is ezüstszínû csillagokkal. Az asztalon meg rózsaszínû a komputer.
Csodálatos élet van abban a házban, nagyszerû emberek lakják és nagyon szeretik egymást. A férfi nagyon messzirõl jött, nem is tudom honnan, és azt sem, hogy miért, de nagyon jó, hogy jött. Máris szeretem és az asszony pedig gyönyörû...és szeret engem.
- Hiszi a piszi - toppantott Anna. - Hazugság az egész. Csak kitaláltad.
- Így volt. - mondta Luca halkan.
- Aztán fölpattantál a galambjaidra, azok meg visszafuvaroztak - erõltetett ki egy kacagást magából Anna. - Miért nem maradtál ott?
- Visszajöttem, hogy elbúcsúzzam tõletek. - mondta csendesen Luca, és Anna szemébe nézett.
- Fõleg tõled akartam elbúcsúzni, drága Anna, mert nagyon fogsz hiányozni. Úgy szeretném, ha te is velem jönnél.
- Majd ha nekem is elment az eszem. - mondta Anna, de a hangja megenyhült kicsit. - És akkor mi lesz a röpködéssel, Bolond Pillangó? Abbahagyod?
- Már nem lesz rá szükségem. - mosolyodott el Luca, és átölelte barátnõjét. - De te, talán megpróbálkozhatnál vele!
- Ugyan, hagyj már békén ! - folytatta a morcoskodást a barátnõ és végleg kiviharzott a szobából.
Másnap reggel üresen találták Luca ágyát. Az ablak tárva nyitva, és a csodálatos lufik is hiányoztak a párna alól. Fölkutatták az egész házat, átvizsgálták a kertet, kijöttek a rendõrök, a tûzoltók, mindent fölforgattak a városkában, de Lucát nem találták meg soha többé, még hírt sem hallott róla senki az árvaházban. Kikérdezték, kifaggatták a gyerekeket is, de mindenki megõrizte a titkot magának, úgy sem hinne nekik senki. Anna pedig megsiratta a barátnõjét.
Egy hónap múlva, éppen a születésnapján apró csomagot hozott neki a postás. A csomag aranyszínû zsinórral volt átkötve, és amikor kibontotta, hét színes lufi hullott ki belõle: két piros, egy sárga, egy kék és három zöld.
Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék