Mese a csodatévő szökőkútról

 

   Van valahol, vagy talán volt valahol, esetleg lesz valahol, valamikor egy csodatévõ szökõkút. Az a tulajdonsága, hogy aki megfürdik a vizében vagy iszik belõle, annak megszûnik minden bánata, fájdalma, keserûsége, helyette öröm, boldogság és hála tölti be a szívét.

   Amúgy nincs benne semmi különös, olyan, mint bármelyik szökõkút a világon. Egy hatalmas park közepén áll. tetejét szobrok, vízköpõk díszítik. A víz legfölül hatalmas kagylóhéjakban gyûlik össze, egyikbõl átcsordul a másikba, mind lejjebb és lejjebb, míg végül egy hatalmas hal száján keresztül a park medencéjébe ömlik. A halat két izmos, göndörfürtû angyalfigura emeli a magasba, tartja féken, küzdve, nehogy kiugorjon a karjaikból. Eredetileg sem õk, sem a hal nem szerepelt a szökõkút figurái között. Az õ történetüket szeretném

elmesélni.

   A park valamikor egy gazdag hercegé volt. Jó ember volt a herceg, szerette mindenki. Az emberek jól éltek azon a vidéken, megvolt mindenük, amire szükségük volt, nem volt perlekedés, viszály, háborúskodás emberemlékezet óta.

   A herceg egy gyönyörû kastélyban élt a park mélyén a családjával és a háza népével. A kastélynak pontosan száz szobája volt, hatalmas termek márványburkolattal, oroszlánbõrrel és medvebõrrel a kandalló elõtt, faburkolatú könyvtárában megszámolhatatlanul sok könyvvel, amikbõl mindent meg lehetett tudni, amit a boldogságról csak tudni lehet, óriási ebédlõk, ahol mindenki jóllakhatott, aki megéhezett, apró szobák, ahol játszani lehetett, ahol beszélgetni vagy pihenni lehet, társalgók mély bõrfotelokkal, másikak törékeny, vidám kanapékkal, székekkel, hencserekkel, hatalmas ablakok, amiken beragyogott a napfény, földig érõ bársonyfüggönyök, amik benntartották a meleget téli éjszakákon. Voltak mûhelyek, ahol elkészült minden, amire csak szükség volt, ahol fazekasok fazekakat készítettek, ahol asszonyok szõttek, fontak, mások festegettek vagy megjavították ami elromlott. Voltak istállók, ahol kecses paripák álltak készenlétben, ha valaki be akarta volna járni a környéket.  Voltak hintók és homokfutók és még ki tudja elképzelni mi minden.

   És ott volt a gyönyörû park, ahol pávák pöffeszkedtek, nyulak és mókusok  szaladgáltak a fákon és a fûben, ki-ki a maga helyén.

A kertekben virágok nyíltak, rózsák pompáztak és illatoztak mindenfelé, hatalmas tölgyek, hársak és vadgesztenyefák lombja adott hûs árnyékot, kõpadok bújtak meg a lugasok alatt és a formára nyírt sövények takarásában.

   És voltak gyümölcsfák, amik roskadoztak a termés alatt, kertek, ahol illatos fûszerek és zöldségfélék teremtek, baromfiudvarok és legelõk, és csordák és nyájak, és macskák és kutyák, és persze emberek.

   Valaki mindig éppen érkezett vagy távozott. Valaki mindig éppen keresett valakit vagy éppen megtalált. Hatalmas volt a nyüzsgés, az élet. Vidám kacagás, csengõ nevetés, gurgulázó hahota hallatszott innen is, onnan is. És persze gyerekzsivaj.

   A hercegnek két gyermeke volt, egy fiú és egy kislány. Gyönyörû gyermekek, legfõbb kincsei a hercegnek és sugárzóan szép feleségének, a hercegnének. Amikor négyen végigsétáltak a város fõutcáján , az emberek megfordultak utánuk. Senki sem látott még náluk szebb és boldogabb családot.

   A gyermekek legszívesebben a szökõkút körül játszadoztak a pázsiton. Akkor még nem épült meg a medence, de a szökõkút hûs permete enyhítette a nyári forróságot, a nedves fû csiklandozta a mindig vidám gyermekek meztelen talpát. Felhõtlen volt a boldogság.

Ebben persze semmi furcsa nincsen, hiszen a szökõkút csodatévõ szökõkút volt, aki megfürdött a vizében vagy ivott belõle, annak megszûnt minden bánata, fájdalma, keserûsége, helyette öröm, boldogság és hála töltötte be a szívét.

  Egy napon hajóra szállt a hercegné a két gyermekkel, hogy távoli földrészen lakó barátaikat meglátogassák. A herceg kikísérte õket a kikötõbe és addig nézte a távolodó hajót, míg az teljesen el nem tûnt a messzeségben. Ahogy a nap lenyugodott, hûvös szellõ borzolta végig a  part fáit, a kikötõ víztükrét, a herceg megborzongott. Ismeretlen volt számára ez az érzés, de a szellõ elült, a borzongás nem ismétlõdött meg, így aztán nem törõdött vele többet. Hazakocsizott. 

    Amikor reggel a szokásos sétájára indult a szökõkút körül, elõször a csöndre lett figyelmes. Néma csönd volt. Nem volt gyerekzsivaj, kacagás, nevetés, macskanyávogás vagy kutyaugatás, a madarak sem csiviteltek, még a méhek döngicsélése sem hallatszott. Csönd volt.

És nem hallatszott a vízcsobogás sem.

Hirtelen sarkon fordult, és döbbenten meredt a szökõkútra. Nem mûködött.

   A testén újabb ismeretlen érzés, remegés futott keresztül, a szíve összeszorult. Nem tudta mire vélni a helyzetet. Félt.

   Teltek a napok és a hetek. Elmúlt egy hónap. Minden megváltozott a kastélyban. A hercegnek szavát sem lehetett venni, csak járkált körbe körbe a szökõkút körül. Órákig járkált megállás nélkül, és amikor megállt egy-egy pillanatra, akkor tekintetével a kaput fürkészte, mintha várna valakit. De hiába várt.  A hajót, amelyen a családja utazott, tengeri rablók támadták meg, feleségét és a gyerekeit elhurcolták, de errõl sem jött hír, a herceg csak azt tudta, hogy a hajó nem érkezett meg, és kétségbeesetten kapaszkodott egyetlen megmaradt kincsébe, a reménybe.

   Naponta kijárt a szökõkúthoz, folytatta végeláthatatlan sétáit és fürkészte a kaput, ami rendre zárva maradt.

   A szolgák lehorgasztott fõvel végezték a dolgukat, az öröm, a boldogság és a hála úgy eltûnt a szívekbõl, mintha soha ott sem lett volna.

   A hónapokból évek lettek, a herceg  lesoványodott, ruházata megkopott, foszladozni kezdett, a hajdan daliás férfi termete megtört, botra támaszkodva, görnyedten és egyedül botorkált az elhagyatott parkban, a kiszáradt szökõkút körül.  Körülötte minden tönkrement. A kastély teteje megroskadt, a pázsitot felverte a gyom, a szobákat beszõtték a pókok és belepte a por. A szolgák szétszéledtek, csak egyvalami maradt vele: a remény.

   A léptei elvesztették ruganyosságukat, csoszogva rótta köreit a szökõkút körül, de minden kör végén felemelte a fejét és hosszan, nagyon hosszan nézte a kaput, amin jönnie, érkeznie kellett végre valakinek.

   És egy napon, ahogy emelte a fejét, megcsikordultak a rozsdás sarokvasak, és a kapu két szárnya szélesre tárult. A herceg szíve nagyot dobbant, de ahogy a látogatók közelebb értek, elcsüggedt megint.

   Természetesen azt hitte, hogy elveszett családja tért vissza, hiszen senki mást nem várt, senki mást nem remélt évek óta, és most itt a következõ csalódás. Két apró gyermek volt a látogató. Arcuk, karjaik, lábaik maszatosak. csigákba göndörödõ fürtjeik gubancosak és a hónuk alatt a hatalmas, tátogó halat cipeltek, láthatóan nehezen birkózva meg a feladattal.

   A herceg értetlenül nézte õket.

- Mit akartok itt, gyermekek? - kérdezte. Hangja reszelõs volt, õ maga is alig ismert rá, hosszú ideje nem beszélt már senkivel. Megköszörülte a torkát és megismételte a kérdést.

- Mit akartok itt? - de így sem sikerült valami barátságosra, de a gyerekeket ez láthatóan nem zavarta.

- Fürödni akarunk - felelték csengõ hangon.

- Fürödni?

- Fürödni hát. - mondta az, amelyik a hal fejét fogta. Maszatos kezeivel szõke fürtjeit babrálta. Látszott rajta, hogy nem érti, mi van ezen csodálkozni való.

- Meg a halunknak sem ártana egy medence. - tette hozzá a másik.

- Medence? - a herceg mind jobban kijött a kerékvágásból.

- Persze - felelte a szõke hajú. - A halak jobban érzik magukat egy medencében, mint a szárazon.

- És éhesek is vagyunk. - mondta a másik. Neki vörös volt a haja, fürtjei a vállát verdesték. Pufók arcocskáján két gödröcske jelent meg mindig, amikor mosolygott. És mindig mosolygott.

   Mit volt mit tenni, a herceg megadta magát. Bevezette a gyermekeket a  kastélyba, vízbe tette a halat, befûtött a fürdõbe, a konyhába, kibotorkált a kertbe, zöldséget hámozott, vacsorát készített, tiszta ágyat vetett, és értetlenül dörmögött magában. Teljesen megizzadt, a víz csöpögött az orráról, de jobban érezte ,magát. A gyerekek kacagása, hancúrozása kihallatszott a fürdõbõl.

   Másnap új élet kezdõdött, a lurkók egy pillanatra sem hagyták békén az új meg új kívánságaikkal.

   Tiszta ruhát követeltek, a hercegnek is rendbe kellett szednie magát. Megborotválkozott, lenyírták a haját, kitakarítottak, a kastély fokozatosan megtelt élettel.

   Legelõször a kertész jelent meg, és ott is ragadt. Aztán a kövér szakácsnõ, majd a komornyik, a komorna, és sorra a többiek is.

- A halnak nem elég a fürdõkád - mondta egy reggel a szõkefürtös

kis puttó. - Építeni kell egy medencét.

- Mi is nagyon szeretünk úszni. - tette hozzá a vörös.

  Így aztán megindult az építkezés. Munkások érkeztek, ástak, betonoztak, csempéztek, csöveket fektettek, és egy napon elkészült a medence.  Teleengedték vízzel, belehelyezték a halat is, és csak nézték, hogy milyen boldogan úszkál, hogyan csapkod a farkával, keringõzik és ugrál.

   Észre sem vették, hogy közben beborult az ég, és esni kezdett az esõ. Langyos esõ volt, a medence vizén hólyagok keletkeztek, esõcseppek tündököltek a virágok szirmain, a fák lombján, a fûszálakon, a háztetõn, kis patakok indultak mindenfelé, és tisztára mostak, megújítottak mindent. A két kis lurkó is beugrott a medencébe, és sohasem látott hancúrozásba kezdtek egymással és a hallal. A herceg csak bámulta õket, és nézte õket, és az arcára mind jobban visszatért a mosoly, az öröm, a boldogság, a szívébe a hála.

Teste kiegyenesedett, ereje visszatért, és ahogy az esõ mosta az arcát, megindultak a könnyei is.

   És akkor a háta mögött éktelen csikorgás hallatszott. Hátrafordult, és dermedten nézte a szélesre tárt kapun beforduló hintót. Futni kezdett felé, és látta a hintó ablakán kihajoló gyermekeit, látta õket integetni, de nem hallotta a hangjukat, csak rohant, rohant, rohant.

És nem gyõzte õket ölelni, csókolni, és nem tudni, hogy a zápor vagy a könnyzápor volt-e sûrûbb, pedig az esõ is nekilátott alaposan, szél tépázta az ágakat, villámok cikáztak át az égen.

   Benn a kastélyban viszont ropogott a tûz a kandallóban, a lángok barátságosan világították meg az oroszlánbõrön és a medvebõrön szárítkozó gyermekeket, az ebédlõben a szolgák sora hordta a finom ételeket, akárcsak a régi, boldog idõkben.

   Kinn dühöngött a vihar, és a hercegnek hirtelen eszébe jutottak a kis puttók. De már késõn. A nyitott teraszajtóból még egy pillanatra látta a lurkók zavartalan hancúrozását, éppen emelte a kezét feléjük, amikor hatalmas recsegés, ropogás közepette egy villám sújtott le, egyenesen a medence vizébe.

   Mind kirohantak, de hiába. A medence üres volt, eltûntek a gyermekek, még a hal is eltûnt. A medence vize is elpárolgott, kiszárította a villámcsapás. A herceg, a hercegné, a gyermekek, a háznép, tehetetlenül álltak a medence partján. És akkor a szökõkút felöl szörcsögõ hang, majd vízcsobogás hallatszott. Mindannyian arra felé fordultak, és látták, amit a kagylóhéjjak megtelnek, a víz átcsordul egyikbõl a másikba, mind lejjebb és lejjebb, és legalul egy hal száján keresztül vastag sugárban a medencébe ömlik. A halat két oldalról egy-egy göndörfürtös, izmos, pufókarcú angyalka szorítja erõsen, láthatóan küszködve, hogy a hal ne ugorhasson ki a kezeik közül.

   És azóta is, aki annak a vizében megfürdik vagy iszik belõle, annak megszûnik minden bánata, fájdalma, keserûsége, helyette öröm, boldogság és hála tölti be a szívét.

 

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: Mese a csodatévő szökőkútról
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat