A tükör

Tudod, vannak nagyon, nagyon messze gyönyörű, sohasem látott tájak, de vannak itt közel is. Néha itt van a szépség az orrunk előtt, és nem vesszük észre.

Persze tudom, hogy te észreveszed, de bizony megesik néha, hogy elkalandozik a tekintetünk.

Ez a történet, amiről ma hallottam én is először, talán nagyon régen történt, talán nagyon messze, de az is lehet, hogy itt esett meg a szomszédban a múlt hónapban.

Az is lehet, hogy ismered is a szereplőit.

Egy férfinak két fia volt. Az idősebbiket Tamásnak hívták, a fiatalabbat Menyhértnek. Ismersz valakit, akit Menyhértnek hívnak?

Szóval Tamás és Menyhért testvérek voltak, és mint ilyenek sokban hasonlítottak egymásra, ám sokban különböztek is. Mindkettő szőke volt, kék volt a szemük, termetük öles, vállaik szélesek, de a természetük alapvetően különbözött.

Tamás kevés beszédű volt, Menyhért folyton szóval tartott valakit. Tamás egyedül érezte jól magát, Menyhért inkább a társaságot szerette. A munkában is a játékot kereste, míg a bátyja inkább megfontoltan végezte a dolgát.

A házban, ahol laktak, volt egy óriási, földig érő tükör. Jól gondolod, csodatükör volt az a tükör, de bizony a csodatévő erejét nem ismerte senki. Ha belenéznél, csak magadat látnád, semmi mást, Olyannak, amilyen vagy, szépítés vagy nagyítás nélkül. Ám ha sokáig néznél bele, bizony más dolgokat, fontos dolgokat is képes lennél megpillantani. Úgy látszik, eddig még senki nem nézett bele elegendő ideig.

Menyhért gyakran megállt egy pillanatra, amikor elment otthonról, nézett valamit, ráncolta a homlokát, mint aki gyanakszik, sejt valamit, de nem tudja mit. Azt például észrevette, hogy valahányszor belenéz a tükörbe, vidám hangulata támad. Még az is lehet, hogy rájött volna valamire, ha a bátyja nem gúnyolódik vele.

–       Nagyon tetszel magadnak Öcskös! – Öcskösnek szólította Menyhértet, mert szerette kihangsúlyozni, hogy ő az idősebb fiú a családban, következésképpen nyilván övé a több és a jobb mindenből. Menyhért nem szerette ezt az öcskösözést, de nem szólt, mert az értelmetlen vitát sem szerette. Csak mosolygott, és ment a dolgára. A bátyja néhány érthetetlen szót szűrt még utána, és nem mosolygott soha. Az sem fordult még elő, hogy a tükörbe belenézett volna.

Pedig nem ártott volna néha, mert a haja néha bizony hasonlított inkább egy szénaboglyához, mint ápolt frizurához. Ha fekete lett volna, egy elcsatangolt pulihoz hasonlított volna leginkább.

Bizony jó lett volna, ha a tükörbe néz, mert éppen az ápolatlan bozont okozta a bajt.

Történt pedig, hogy Menyhért hosszabb útra készült az apja megbízásából, a gazdaság ügyeit bízta rá az öreg, és a fiú tele volt izgalommal, várakozással az utazás miatt. Indulás előtt megállt a tükör előtt, amikor megjelent Tamás, és újabb gúnyos megjegyzést tett az öccsére. Menyhért felbosszankodott. Ezúttal nem állta meg, hogy ne válaszoljon. Maga sem értette, csak úgy kicsúszott a száján.

–       Bizony Tamás nem ártana, ha néha te is belenéznél a tükörbe! Megfésülhetnéd a hajad, mielőtt kihullik az egész. – Azzal kifordult a házból, és elment.

A kimondott szónak nagy ereje van. A haraggal kimondott szónak is, és a szeretettel kimondott szónak is. Ha tudta volna Menyhért, hogy mit idéz elő, bizony megzabolázta volna a nyelvét időben. De már késő volt.

Fölpattant a lovára, és elvágtatott.

Két hétig volt oda. Szívesen fogadták, tágra nyíltak előtte a kapuk, megnyíltak az ajtók, sőt a lányok szíve is amerre járt. Menyhért szíve is megtelt örömmel, lelkesedéssel a sok újdonság láttán, és bizony nem kevés büszkeség dagasztotta a keblét, hiszen minden ügyben, amiben intézkedett, a vártnál nagyobb sikereket ért el.

Elképzelte, mit fognak majd szólni otthon, ha hazaér. Mert bizony az elismerő szavak mindenkinek jól estek már akkor, nagyon, nagyon régen, és a nagyon messzi országokban is.

Nem lenne baj, azt hiszem, ha több elismerő szó teremne az emberek száján.

Ám erre hiába várt Menyhért. Ahogy hazaért, néma csönd fogadta. Az ajtó csukva volt, a redőnyök leeresztve, és senki sem sietett a fogadására.

Végül az édesapja csak előkerült, szó nélkül átölelte a fiát, de csak röviden, és a fejét is hosszan csóválta utána.

–       Mi történt? – kérdezte Menyhért, mire az apja csak a fejével intett a bátyja szobája felé.

–       Csak nem beteg? – próbálkozott még, de a választ már nem is várta meg, lenyomta a kilincset, és belépett Tamás szobájába.

A látvány, ami fogadta, teljesen hétköznapi volt, hiszen nincs abban semmi különleges, hogy egy kopasz férfi ül a szoba közepén, egy széken, és a belépő öccsére szegezi a tekintetét. Menyhért ezzel együtt nagyot nyelt. Eszébe jutottak az utolsó szavai, és megértette nyomban az összefüggéseket. Megértette a ha nem is rideg, de mértéktartó fogadtatást. Nagy hibát követett el.

– Miattam történt? – nem is kérdés volt ez valójában, hanem kijelentés. Meg is erősítette ezt nyomban. – Miattam történt.

A bátyja nem válaszolt, nem szólt egy szót sem. A fejét magasabbra emelte, és elnézett valahová messze, Menyhért feje fölött. Ki tudja mi fontosat látott arrafelé.

Hosszú, mély csönd ülte meg a szobát. Nem az a kellemes, megnyugtató csönd, amikor hallod a távoli kutyaugatást, vagy a vonat füttyét, a tücsök ciripelését, a szíved dobbanását. Ez másmilyen csönd volt. Nehéz, súlyos, néma csönd. Mintha megsüketült volna az egész világ.

Menyhért csak állt, nem szólt többet, nem is mozdult. Talán percek teltek el, talán órák, beesteledett, mire Menyhért újra megszólalt.

–       Bocsáss meg nekem Bátyám! Kérlek, bocsáss meg! – Tamás nem válaszolt.

–       Nem tudom még, hogyan tehetném jóvá – folytatta a fiú, – de megtalálom a módját. Ebben biztos lehetsz.

A bátyja erre sem mondott egy szót sem. Kezdett megint összesűrűsödni a csönd. Menyhért elmondta, amit akart, többet nem tehetett, hát megfordult, és kiment a szobából. De nem csak a szobából, ki a házból, legszívesebben kifutott volna a világból.

Mielőtt kilépett volna az ajtón a friss levegőre, egy pillantást vetett a tükörre, és mintha egy pillanatra egy nagyorrú manót látott volna elsuhanni hatalmas két kalapban, de nem állt meg, nem is fordult vissza, kilépett a szabadba, és teleszívta a tüdejét friss levegővel. Ettől megnyugodott.

A tájon békesség uralkodott, hallotta a tücskök ciripelését, a távoli kutyaugatást, és a vonat füttyét, és ahogy felpillantott az égre, ragyogtak a csillagok.

Leült, mit leült, leroskadt egy fa tövébe, és szégyen, nem szégyen, megindultak a könnyei. Lefolytak az arcán, és Menyhért hagyta, hadd follyanak. Volt belőlük elég.

Ott aludt el a fa tövében, lágyan takarta be az est.

A reggel vidáman érkezett, de a házba nem tért vissza az öröm. Hangos szó nem hangzott el, még a tányérok sem csörögtem a néma étkezések során.

Így telt el egy egész hét.

Akkor este, Tamás egyedül ült a szobájában, és ugyanarra a pontra bámult, mint Menyhért érkezése napján. Egyszer csak kinyílt az ajtó, de nem az öccse jött, hanem egy nagyorrú manó dugta be kalapos fejét. Hívogatóan intett Tamásnak, de az nem mozdult.

–       Gyere már, na! – de nem kapott választ.

–       Na, figyelj ide, te Pupák! – mondta a Manó, azzal lekapta a fejéről a hatalmas kalapot, és előbukkant a teljesen kopasz, fénylő koponyája. – Ehhez mit szólsz? Hajlandó vagy végre utánam jönni?

Tamás végre fölkászálódott, és elindult a manó nyomában. Nem kellett messzire menni, a manó megállt a tükör előtt.

–       Az öcséd bocsánatot kért, nem?

–       Nem bocsátok meg neki soha! – Tamás hangja rekedt volt a hosszú hallgatástól, alig lehetett érteni, mit mond.

–       Aztán miért nem?

–       Látod, mit tett velem!

–       Nem ő tette.

–       Hát ki?

A manó nem válaszolt azonnal. A tükör elé állt, és levette a kalapját a fejéről. Ahogy levette, abban a pillanatban nőni kezdett a haja, és egy perc sem telt belé, a hatalmas vörös hajkorona összenőtt bozontos szakállával.

Tamás döbbent arccal nézte. Egy pillanatig moccanni sem bírt, de aztán csak megindult, mit megindult, meglódult egészen. Két lépéssel a tükör előtt termett, és nézte a fejét.

De nem történt semmi.

Egy pihe nem sok, annyi sem jelent meg a tar koponyáján. Tamás mérges lett. Dörzsölte a fejét, dörzsölte a tükröt, mindhiába. Végül csüggedten egy székre rogyott, és végre megindultak a könnyei neki is.

–       Megérdemeltem – motyogta. Alig lehetett hallani mit mond, nem is a manónak mondta, még csak nem is a tükörnek, de mégis meghallották. A manó is, a tükör is.

–       A bocsánatkérést el is kell fogadni ám. – mondta a manó is halkan, de Tamás mégis meghallotta. Belenézett a tükörbe, mélyen nagyon mélyen, mint addig talán még soha senki. Nem tudom mit látott, soha nem beszélt erről.

–       Megbocsátok – mondta, és meg is ismételte. – Megbocsátok.

És ahogy kimondta, abban a pillanatban nőni kezdett a haja, és egy perc sem telt belé, az utolsó hajszál is a helyén volt.

Tamás azt sem tudta, hová legyen boldogságában. Kedve lett volna fölkapni a manót, és táncot járni vele, de az úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Talán ott sem volt.

Csak a tücskök ciripeltek vidáman, távoli kutyaugatás hozott a lágy szellő, és egy vonat füttyentett valahol.

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: A tükör
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat