Csak egy fa egy tisztáson

A fiút Péterkének hívták, azután amikor megnőtt, Péternek. 63 deka volt mindössze, amikor megszületett. Nagyon apró, nagyon törékeny, nagyon esendő. Ám hatalmas lélek lakott benne. Gyorsan nőtt, erős vasgyúró lett belőle hamarosan.

A várostól távol éltek, egy hatalmas birtokon, egy gyönyörű palotában. Ápolt kert, sűrű erdő, halban gazdag tó, virágos rétek, tiszta vizű, gyors patakok vették körül a palotát. A közelben lankás dombok hívogattak, a távolban magas hegyek hófödte csúcsai kéklettek.

Az erdő középén volt egy smaragdszínű tisztás. A fű a legnagyobb szárazságban is friss, harsogó zöld volt azon a tisztáson, egy búvópatak öntözte alulról. A smaragdszínű tisztás közepén egy óriási diófa állt. Olyan volt, mint ha egy óriás vált volna diófává valóban. Vaskos ágai, mint erős karok nyújtózkodtak az ég felé.

Péterkét az édesapja hozta ki először a smaragd tisztásra. A kisfiú nagyon boldog volt, hogy kettesben lehet az apjával, élvezte a kirándulás minden percét. Mint egy kölyökkutya, úgy szaladgált előre és vissza, odafutott minden bokorhoz, megtapogatott minden követ, megszagolt minden virágot, megkóstolt minden gyümölcsöt: szamócát, vadmeggyet, kökényt, amit csak talált. A smaragd fűbe belehenteredett, és csak hempergett és gurult, gurult és hempergett, amíg volt benne szusz. Amikor kifulladt, hanyatt feküdt, karjait széttárta, és csukott szemmel élvezte a napsugarak melegét.

Amikor kinyitotta a szemeit, mozdulatlanná dermedt. Meglátta az óriás diófát, vagy diófaóriást, ha úgy jobban tetszik. Nézte, nézte tágra nyílt szemekkel, aztán óvatos léptekkel közelebb merészkedett. Közelebb és közelebb. Megkerülte, körbejárta a hibátlan törzset, aztán megérintette a kérget. Először csak az ujjával, mint aki áramütéstől tart, vagy attól, hogy megégeti az ujjait, aztán csak fölbátorodott, és átölelte a fát. Valójában csak hozzásimult, mert ahhoz, hogy teljesen átérje karjaival, szükséges lett volna Péterkéből még legalább hat. Arról pedig, hogy fölmásszon a lombok közé, akkor még csak nem is álmodott a kisfiú.

Az apja emelte föl, amilyen magasra csak fölért, de így sem tudta megérinteni, még a legalsó ágat sem. Ám ahogy ott kapaszkodott az apja vállain és ölelte a törzset, sosem tapasztalt érzés fogta el. Azt érezte, hogy szereti őt a fa. Érezte a felé, sőt a testébe áradó szeretetet. Melegséget, simogatást és örömöt érzett. És valamilyen formában tudta, hogy ő a fához tartozik. És ő is szerette a fát.

–       Hogy került ide ez a fa, édesapám? – kérdezte később.

–       Azt kérdezed, ki ültette?

–       Van valami története? – a fiúcska körbeszökdécselte az apját. – Biztosan tudsz róla egy szép mesét.

–       Nem tudok – mondta az apja sajnálkozással a hangjában. – Ez a fa itt volt már akkor, amikor én gyerek voltam, és már akkor is ilyen hatalmas volt. Azt gondolom, ez a fa itt volt örökké.

És elérkezett a nap, amikor Péter – mert a kisfiúból sudár legény lett addigra – elhatározta, hogy fölmászik a diófa tetejére. Egyedül indult útnak, pedig gyönyörű, bájos húga minden képességét latba vetette, hogy vele mehessen. Hízelkedett, ígérgetett, sírt, sőt toporzékolt is, de mindhiába. Péter egyedül akart menni, és egyedül is ment.

Ahogy kiért a smaragdrét szélére, megállt egy pillanatra, És nézte a fát. Köszönt neki. Egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy a fa visszaköszönt. És ahogy közeledet a fához, egyre erősebben érezte azt a szeretetet, amit kölyökkorában érzett először.

Azt azonban, hogy hogyan fog felmászni a fára, elképzelni sem tudta. Ahhoz, hogy átölelje a fa törzsét, Péterből is kellett volna legalább három. Hozott ugyan kötelet magával, de bizony nem nagyon tudta, hogyan érje el az alsó ágat.

Ahogy ezen törte a fejét, szél támadt valahonnét. Jókora szél. Péter azt hitte, hogy felkapja, és felhajítja a fa tetejére. Tetszett neki az ötlet, de nem ez történt. A fa ága, a diófa legalsó ága hajolt le egészen a földig, éppen Péter lába elé. Éppen csak egy pillanatra, de a legény nem mulasztotta el a kínálkozó lehetőséget, föllépett az ágra, és a következő pillanatban már a lombok között találta magát. Nem töprengett sokat, csak egy alig érezhető örömteli remegés futott át a testén, egy elégedett érzés, ahogy visszanézett a földre, aztán máris kapaszkodott fölfelé.

Ahogy a fa csúcsára ért, hihetetlen látvány tárult a szeme elé. Minden ott volt, amire valaha ember vágyott. Látta a hegyeket, hatalmas erdőket, tavakat és folyókat, tisztásokat, a távolba vezető utakat. Látta a várost is a távolban, sőt azon túl is, és mindenfelé, amerre csak nézett. Látta, ahogy a nap beragyog mindent. Olyan kéknek látta az eget, amilyennek lentről soha. A bodor felhők olyan közel jöttek, hogy szinte meg tudta volna érinteni őket.

Csak ült a legfelső ágon, lágyan himbálózott a megszelídült szélben, és nézte Isten teremtett világát. Nem tudott betelni vele.

Esteledett már, amikor ismét a földön állt. Búcsúzóul még megölelte a törzset, élvezte a belőle áradó szeretetet, és egyszer csak egy halk hangot hallott.

–       Kiválasztott vagy.

Nem tudta, hogy a fából jön a hang, vagy belőle, önmagából, vagy a szél súgja. Úgy tűnt mindenhonnan hallatszik. Ezt zsongják a lombok, a fű, a virágok, minden. Halkan, alig hallhatóan. Mint valami gyönyörű muzsikaszó.

–       Kiválasztott vagy.

Nem beszélt erről senkinek, amikor hazaért. A húgai csacsogtak mindenfélét, az este szép volt, a hold kíváncsian bámult be a palota ablakain, aztán fölkúszott az égbolt tetejére, és elcsöndesedett minden.

Editnek hívták Péter húgát. Jó testvér, kedves lány volt, de határozott és erős. Mindig elérte, ha valamit akart.

–       Fogjunk össze Péter mi ketten! Legyen ez a hely a földi Paradicsom!

És az lett. A palota megújult. Árnyas fasor vezetett az útról egy gyönyörű parkba.

Nemes fák vetettek árnyékot a parkban pihenőkre. Nyári melegben a szél a szökőkút felől hozott hűs permetet. Páva páváskodott, nyulacskák ugrándoztak, póni húzott kis szekeret a fényes kaviccsal leterített ösvényeken.  Bent a palotában hatalmas termek fogadták a látogatót, és kényelmes szobák gondoskodtak a pihenésről. A konyha ontotta a finomabbnál finomabb ételeket. Pecsenyék, sültek, torták, friss zöldségek, sajtok és a világ összes gyümölcse alatt roskadoztak az asztalok. A filagóriában lágy dallamokat játszott egy zenekar.

Sok volt a dolog, Péter nehezen szabadult el a diófához, akkor is inkább titokban. Komoly férfi nem mászik fára, és nem ábrándozik a felhőket lesve. Komoly férfi megházasodik, és családot alapít.

Csillagnak hívták a szőke tündért, aki elvarázsolta Péter szívét, és aki a palota úrnője lett. Megszerette mindenki, aki csak egy pillantást vetett rá, akivel egy szót váltott, akit csak megérintett. Aki pedig a hangját hallotta, örökre rabja lett. Gyönyörű hangja volt, megnyitotta a szíveket, ha dalra fakadt. Márpedig dalra fakadt, ha csak tehette. Dalolt a kertben, dalolt a hatalmas termekben, a gyermekszobában, mikor kicsi lányukat álomba ringatta.

Nem is maradhatott ez a csodaszép hang elrejtve sokáig egy vidéki palotában. Elhallatszott az messzire. Csillag hangját hallani akarták az egész világon. Be is járták a földkerekség összes városát, összes színpadát. Bármerre jártak, az emberek tapsoltak, és tapsoltak, és tapsoltak.

Évek teltek el. Sok nagyszerű év.

Egyik éjjel, otthon, a palota ablakán besütött a hold, és fölébresztette Pétert. Ezüst sugara végigsimította a férfi arcát, deresedő haját, és messzire űzte az álmot a szeméből. Péter felkelt, felöltözött, és sétára indult az éjszakai ragyogásban. Hová is mehetett volna?

A smaragd tisztás várt rá, a füvön harmatcseppek szikráztak kéken, és az óriás diófa ott állt, ahol mindig is állt, lombja suhogott a játszi szélben, alsó ága egészen a földig hajolt. Már várta Pétert.

A férfire a legfelső ágon köszöntött a Hajnal. A hegyek mögül kirobbanó első napsugár a diófa lombjait aranyozta be, és újra zsongott a rét, a levegő, az ég, a föld.

–       Kiválasztott vagy.

Nem beszélt erről senkinek, amikor hazaért. A nap sugara hazáig kísérte, még kíváncsian utána nézett a palota ablakain, aztán fölkúszott az égbolt tetejére, és beragyogta az egész világot.

És férfiak és nők jöttek. És Péter nem küldte el őket. Miért is küldte volna? És ősz jött, és tél. Aztán tavasz, és megint nyár, és elteltek az évek.

És az egyik nyári délután, amikor minden csendes, amikor még a kutyák is álmosan hevernek egy bokor alatt, Péter a kicsi unokájával kézen fogva kisétált a smaragd rétre. A kisfiú nagyon boldog volt, hogy kettesben lehet a nagyapjával, élvezte a kirándulás minden percét. Mint egy kölyökkutya, úgy szaladgált előre és vissza, odafutott minden bokorhoz, megtapogatott minden követ, megszagolt minden virágot, megkóstolt minden gyümölcsöt: szamócát, vadmeggyet, kökényt, amit csak talált. A smaragd fűbe belehenteredett, és csak hempergett és gurult, gurult és hempergett, amíg volt benne szusz. Amikor kifulladt, hanyatt feküdt, karjait széttárta, és csukott szemmel élvezte a napsugarak melegét.

Péter nézte a gyermeket, és nézte az óriás diófát. Tudta, érezte, hogy a fa is nézi őt. És tudta, hogy a gyermeket is látja.

Péter nézte a fa hatalmas lombkoronáját, és azon gondolkozott, föl tudna–e még mászni a legfelső ágra. És látta az unokáját, ahogy odamegy a fa törzséhez, és átöleli. Valójában csak hozzásimult, mert ahhoz, hogy teljesen átérje karjaival, szükséges lett volna a piciny fiúcskából még legalább hat.

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: Csak egy fa egy tisztáson
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat