Az átjáró

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsiny falu.

Nézd el nekem, hogy megint egy kicsiny faluról mesélek neked, de hidd el nekem, nem fogod megbánni, ha idefigyelsz. A kicsiny falukban éppen olyan csodák rejtőzködnek, mint a hatalmas nagy városokban. Csak észre kell venni.

Ha kinyitod a szemedet, és a lábad elé nézel, ismeretlen világok tárulnak fel a szemed előtt. Ott van például az a cseresznyefa. A legtöbben csak ágakat látnak, zöld lombot, odatámasztott és ottfelejtett létrát, és a tavasz végén a piros gyümölcsöt, amitől összefut a szájukban a nyál. Pedig ha közelebb mész, láthatod, hogy a fa törzsén hangyák seregei menetelnek le és föl. Mindenféle más bogár igyekszik valahová, vagy nem is igyekszik, csak élvezi a tavasz illatát, fényeit, ízét. Láthatsz pillangót, araszoló hernyót, komoly kinézetű orrszarvúbogarat, pintyet, sármányt, cinegét, barázdabillegetőt is akár, sőt talán még baglyot is. És ha szerencséd van, egy lompos farkú mókus is előkerül valahonnan. És miért ne lenne szerencséd? Nem igaz?

És ha még jobban figyelsz, és nem csak a szemeddel nézel, megláthatod az apró Manókat és Tündéreket, akik ott élnek azon a cseresznyefán, és a világ többi, mindenféle fáján, tölgyeken, bükkösökben, szilfákon és hársakon. De nem csak a fákon ám, hanem réteken és mezőkön, patakok, tavak partján, sőt a vízben és mindenhol, ahol csak szükség van ezekre a kedves, jó szándékú, segítőkész, tevékeny lényekre. És vajon hol ne lenne rájuk szükség?

Éppen ilyen hatalmas cseresznyefa állt a falu határában. Vastag ágai voltak, szép zöld lombja, tele volt harsogó piros cseresznyével, és a törzséhez kétágú létrát támasztott valaki, valamikor.

Nagyon finom gyümölcse volt annak a fának, és ha most azt gondolod, hogy biztosan csodatévő ereje is volt, hát igazad van. Mert tudd meg, minden gyümölcsnek valóban csodatévő ereje van. Bennük lakik az egészség. Benne van a cseresznyében, az almában, a körtében, a meggyben, a szőlőben, a hamvas barackban, és a többiben mind.

De ennek a fának, ott a völgyek között megbúvó kicsiny falu határában volt még egy titka. Nemsokára elmondom azt is, de előbb még ismerd meg a falut, és a lakóit!

A falut Hörömpőszentkirálynak hívták, ha számít valamit ez neked. Miket is beszélek, de mennyire, hogy számít. Mindennek, mindenkinek van neve, neked is van, nekem is van, és bizony nekem is jól esik, ha valaki tudja a nevemet.

Talán azért hívták éppen Hörömpőszentkirálynak, mert ott a faluban, egy fényes kastélyban lakott a király.

Nos, ez a király nem volt éppen szent, sőt kifejezetten gonosz király volt, de mégiscsak király, a felesége pedig királyné, a fiai királyfiak, a lányai pedig királykisasszonyok. Voltak elegen. Szépek is voltak, kecsesek is, de gonoszak mind. Hogy miért, senki sem értette.

Nem szerettek ezek önmagukon kívül senkit és semmit. Ha egy kutyát láttak az udvaron, elzavarták. Ha macskát, megdobálták kővel. És így bántak állattal, emberrel válogatás nélkül.

Ettől még nem történt volna nagy baj, hiszen az állatoknak és az embereknek is van annyi esze, hogy elkerüljék a gonosz királyokat, királynékat, királyfiakat és királykisasszonyokat, és Hörömpőszentkirályon is ezt tették az állatok, és ezt tették volna az emberek is, ha lehetett volna. De nem lehetett.

A király (és a családja) nem csak kegyetlen volt, hanem kapzsi is. Mindent maguknak akartak, és bizony kíméletlenül be is hajtották az adót. A katonák minden héten bejárták a falu összes házát, és összeszedték, amit a király (és családja) megkívánt. Aki nem tudott fizetni, vagy nem volt mit elvenni tőle, azt behurcolták a palotába, és két hónapig rabszolgaként tartották. Sikálhatta a lépcsőt, a kamrát, takaríthatta az udvart, a pincét, fát hasogathatott, krumplit hámozott, ami nem rossz munka, ha valaki saját magának hámozza a krumplit vagy hasogatja a fát, vagy sikálja a lépcsőt, vagy azért teszi mindezt, hogy segítsen annak, akit szeret, de egy gonosz királynak (és a családjának) robotolni nem valami felemelő dolog.

És ha mindez még nem lett volna elég, történt más is. Nevezetesen az, hogy a király legkisebb fia szemet vetett Ibolyára. A királyfi amúgy nyalka legény volt, és talált volna magának lányt minden ujjára, ha nem lett volna undok, és pökhendi, és követelőző és hisztis, de hát az volt. Undok, pökhendi, követelőző és hisztis.

Ibolya pedig takaros, kedves, vidám lány volt, aki szeretett jókat nevetni, örülni, élni. És ha nem így lett volna is, volt már neki kedvese, igaz, hű szerelme Balázs. Amikor ők ketten végigmentek a falun, akárki látta őket, átmelegedett a szíve.

–       Milyen szép pár – mondták, és megálltak beszélgetni valakivel, és jókat mondtak egymásnak, kedves szavakat, örömteli szavakat.

Szóval szép volt az élet Hörömpőszentkirályon, még ilyen nyomorúságos időben is, amikor a gonosz király (és családja) keserítette a nép életét. Mert bizony nincs olyan gonosz király a világon, aki az örömöt el tudná venni. Az örömöt nem lehet elvenni, ha mi magunk le nem mondunk róla önként, és oda nem adjuk. Márpedig Hörömpőszentkirály lakóit nem ilyen fából faragták.

Ezzel együtt megtörtént a baj. Egy ködös hajnalon a király katonái alattomban settenkedtek be a faluba, és elrabolták Ibolyát.

Amikor reggel a falu népe felébredt, hiába keresték, nem találták sehol. Balázs is átkutatott utána mindent. Bejárt ungot, berket, kiserdőt, mezőt, patakpartot, de mindhiába. Ibolya nem volt sehol.

Azazhogy, dehogynem volt sehol. Éppen hogy volt, és ott volt, ahol nagyon nem akart lenni. A király palotájában volt fogoly.

Tudta ezt a szíve mélyén Balázs is, és szörnyen megmérgesedett. Aki ismerte, nem hitt a szemének. Aki az útjába állt, az jól tette, ha időben eliszkol, félreugrik, ha el akarta kerülni, hogy feldöntsék. Még a legjobb barátjának is behúzott egyet, mert az vissza akarta tartani.

Mert bizony, van, amikor betelik a pohár, van, amit nem lehet elviselni, amit nem szabad eltűrni, amikor tilos félreállni lehajtott fejjel, amikor nem a türelemnek van itt az ideje, hanem a cselekvésnek. Amikor elrabolják az ember szerelmét, az bizonyára ilyen helyzet.

És Balázs lóra pattant, és elvágtatott a király palotája felé. Aki nézte, csak egy porfelhőt látott távolodni sebesen. És amilyen sebesen távolodott, olyan sebesen vissza is tért. Még pislantani sem volt időd, és ott volt megint, maga előtt hozva szép szerelmét, Ibolyát.

Hogy csinálta? Nem kérkedett vele. Az ajtók maguktól tárultak ki, a falak leomlottak, a bilincsek, láncok, kötelek lehulltak maguktól, vagy a szerelem ereje szakította azokat darabokra, mit számít az? A szerelem mindig győz, ha nem hagyod, hogy veszítsen. Ha ragaszkodsz hozzá, nem hagy el. Ha utánamész, visszatér veled, visszatér hozzád. Ha ápolod, megerősödik, és csodákra képes.

Így tért vissza Balázs és Ibolya a faluba.

Visszatértek ugyan, de tudták, nem maradhatnak. A király katonái üldözni fogják őket, és ha itt találják őket a faluban, felégetik Hörömpőszentkirályt.

Menekülniük kell. De merre menjenek, hová fussanak? Ki fogja őket befogadni? Hol élhetnek boldogan, bujkálás nélkül, a szerelmükhöz méltó életet?

Tanuld meg most a példájukon, hogy ha vannak kérdéseid, és igazán akarod tudni a választ, megkapod azt. Időben.

És ahogy Ibolya megölelte a szüleit búcsúzóul, és sürgető tekintetével Balázst kereste, hogy induljanak már, egy aprócska tündér jelent meg a szeme előtt. Karcsú kis alakja ott lebegett a lány szeme előtt. Kék szárnya sebesen verdesett ugyan, de a kezeit karba fonta, mosolygott, és mérhetetlen nyugalom áradt a tekintetéből.

–       Gyertek velem – mondta, és megismételte a nyomaték kedvéért. – Gyertek velem!

Így ment el Balázs és Ibolya a faluból a tündért követve, hogy nyomuk sem maradt. A király katonái hiába tettek tűvé minden zeget és zugot, túrtak föl minden rejtekhelyet, nem találtak semmit. Pedig még a vakondtúrásba is belenéztek.

Te persze tudod, hogy rossz helyen keresték őket, ugye? Te azt is tudod, hol kellett volna keresniük? Persze, hogy tudod!

A tündér kivezette Balázst és Ibolyát Hörömpőszentkirály határába, egyenesen a hatalmas cseresznyefához vezette őket. És ahogy odaértek, bizony tátva maradt a szájuk a csodálkozástól. A fa törzsén, ágain, levelein, és körülötte a levegőben is manók és tündérek jöttek, mentek, röpködtek mindenfelé. Mert tudnod kell, hogy itt, a völgyek között megbúvó kicsiny falu, Hörömpőszentkirály határában, a cseresznyefa gyökerei között van Tündérország bejárata.

Ha becsukod a szemed, és arra gondolsz, akit szeretsz, a fa törzsén megnyílik egy díszes kapu, és te besétálhatsz oda, ahol minden kívánságod teljesül.

Ezen a kapun sokan, nagyon sokan mentek már Tündérországba, és ezen a kapun lépett be Balázs és Ibolya is.

Egy tágas csarnokba jutottak, ahol halk zene szólt. Azt hitted a falakból jön, de nem, arrébb apró pódiumon, apró zenekar: 6 manó játszott mindenféle hangszeren: zongorán, orgonán, szintetizátoron, gitáron és basszusgitáron, még mandolinon is. Trombitáltak és doboltak és énekeltek. Megszólaltattak minden hangot, amit csak jó hallani a fülnek és a szívnek. A zene áradt mindenfelé, a zenekar volt csak észrevétlen, kivéve talán az egyik manót. Miközben keze sebesen járt egy kongán, hangosan kurjongatott, üdvözlő szavakat kiáltott feléjük, minden módon igyekezett felhívni magára a figyelmet.

Ahogy Balázs és Ibolya végigmentek a csarnokon, az, az érzésük volt, mintha hallották volna már ezt a muzsikát, mintha jól ismernék valahonnan, mint ahogy minden ismerős volt körülöttük, mintha mindig itt éltek volna, mintha Tündérország lenne az otthonuk, és csak vendégségben lettek volna Hörömpőszentkirályon.

A csarnokból egy hosszú, kanyargós folyosó vezetett fölfelé. Mindenfelé színes ajtók nyíltak, de Balázs és Ibolya csak mentek tovább, mígnem a folyosó legvégén nyílt ki egy ajtó, és beáradt rajta a napfény.

Kiléptek a szabadba, és a cseresznyefa tetején találták magukat. Ott álltak a manók és a tündérek között, és láss csodát, éppen akkorák voltak, és éppen úgy is néztek ki, mint azok. Balázs egy kedves, szakállas manó, Ibolya pedig egy kecses, kékszárnyú tündér.

Ez a cseresznyefa titka. Aki átmegy Tündérország folyosóján, maga is apró tündérré vagy manóvá változik, és ebben a formában járhat, kelhet a világban ameddig csak kedve van, és ahol csak kedve van. És ha vissza akarnál térni, annak sincsen akadálya, csak visszafelé kell menni a folyosón, kilépni a díszes kapun, és visszanyered eredeti alakodat és méretedet.

Bizony Balázs és Ibolya alig ocsúdtak fel a csodálkozásból, alig tértek magukhoz az ámulatból, az első gondolatuk Hörömpőszentkirályra vezetett.

Mi lehet az otthoniakkal? Hogyan állt bosszút rajtuk a király? Mit műveltek a katonák a faluban? Mekkora lehet most a nyomorúság?

És ha a gondolatuk elszállt Hörömpőszentkirályra, nem tétováztak, ott termettek ők is, teljes valójukban. Mármint manó és tündér valójukban természetesen. És amit láttak, az bizony elszomorította volna őket, ha nem lettek volna éppen tündérek és manók.

A katonák mindent elhordtak, ami csak mozdítható volt. Nem volt élelem, üresek voltak a lisztes szuszékok, a kenyeres zsákok, a zsírosbödönök, a lekvárosüvegek, a kamrák és a raktárak, minden. Alig tudtak nagy munkával összekaparni egy csöppnyi lisztet, pár kenyérmorzsát, kicsiny zsírt, falatnyi lekvárt.

Ám ha annyit sikerült összekaparni, annyi elég is volt.

Balázs és Ibolya összeszedte a maradékot, és elvitték magukkal egyenesen a cseresznyefa tetejére. Ott aztán végigvitték a folyosón visszafelé, és kiléptek vele a díszes kapun. A tündérek és a manók is munkához láttak, jöttek, áradtak mind visszafelé a folyosón, és hamarosan szekérszámra állt a tisztáson a rengeteg liszt, ropogós kenyér, illatos zsír, édes lekvár, és minden más, amit csak kívánni lehet. Csak haza kellett vinni.

A falu népe szorgalmas nép volt, haza is vittek mindent. És Hörömpőszentkirály gazdag falu lett. Kicsiny szálkák vastag gerendákká változtak, ha végigvitték a folyosón, az apró kavicsok építőkövekké, és lett mindenből elegendő.

A király (és a családja) csak nézték értetlenül a falu növekedését, látták az emberek örömét, boldogságát, és addig, addig nézték, amíg végül megpukkadtak irigységükben.

Hörömpőszentkirályon hatalmas ünnepséget csaptak, így köszöntötték a szabadságot. A manók zenekara muzsikált, és mindenki táncolt, kacagott és örvendett három héten át, sőt tovább.

Balázs és Ibolya szerelme pedig örökké tart.

És amikor első gyermekük, Ábel felcseperedett, és sudár ifjúvá növekedett, ő lett Hörömpőszentkirály bölcs királya, az egész nép elégedettségére.

Azért annyit neked még hadd súgjak a füledbe, hogy bizony Ábel is rendszeresen fölkeresi a cseresznyefát, és jó kapcsolatot ápol a manókkal és a tündérekkel.

Nem is lehetne ez másképp.

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: Az átjáró
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat