Magányos fűz a sziklán

 

 

        Hirtelen lett vége a télnek. Eltakarodtak a felhők, ibolyakéken ragyogott az ég és vakítóan fénylett a napsugár. A hegyoldalon kiserkent a friss zöld fű, az utolsó hófoltok  is eltűntek és megjelentek ez első sárga virágok. Minden, de minden zümmögött, dalolt és muzsikált. Még a Tavaszi Szellő sem bírt magával, teljesen bolond módon száguldozott összevissza, de csupán játszadozni volt kedve, alig is bólogattak miatta a súlyos rügyekkel teli vesszők.

        Egy apró fűzfamagot kapott fel hirtelen, egyetlen magocskát mindössze, azt dobálta, repítette, leejtette, elkapta, fordította, perdítette, dédelgette, egészen megszerette.

        A föld színén suhant vele, majd fölvitte egészen magasra, egészen a felhők fölé, hogy csaknem beleszédült az aprócska mag. Ha bele nem is szédült, elámulni bizony elámult a csodálatos látványon, ami elétárult. Nem is csoda, hiszen kinyílt, kitárult előtte az egész világ. Hatalmas bércek hasították az eget, csillogó patakok szalagja futott a gyönyörű völgyek között, a réteken, óriási erdők váltakoztak dús legelőkkel, közben itt ott apró falvak, kicsiny tornyocskák tűntek fel, a kicsi fűzfamag bizony kapkodhatta volna a fejecskéjét, ha lett volna neki.

- Milyen gyönyörű! - szólalt meg végre a magocska, mert azért, hogy feje nem volt neki, beszélni attól még tudott. A magocskák a szívükkel beszélnek, azt hiszem.

- Akarsz itt élni? - kérdezte a szellő. - Hol tegyelek le?

- Ott. - mutatott előre a magocska egy hatalmas fenyves felé. A sűrű erdő beborította az egész hegyoldalt, szabályos koronájukat büszkén emelték a magasba. - Én is ilyen hatalmas fa leszek, mint azok.

        A tavaszi szellő csak mosolygott, és lágyan letette az apró fűzfamagot az erdő közepébe.

        Nagy volt a csend, és sűrű a homály. Nem jutott be sehol a vidám tavaszi napsugár. A hatalmas fenyőóriások csodálkozva nézegették a magocskát.

- Mit akarsz te itt? - kérdezték. - Nem látod milyen hatalmasak vagyunk? Itt te nem élhetsz, soha sem nőhetsz akkorára, mint mi.

- Menj tovább, ha élni akarsz! - adott hasznos tanácsot egy másik.

- Nekünk sincsen elég hely. - perlekedett egy kisebb, amelyiknek a törzse sem volt olyan egyenes, olyan sudár, mint a többié.                    - Betolakodó.

- A tavaszi szellő nem szólt egy darabig, csak nézte a megszeppent kicsi magot, aztán lágyan megemelte.

- Vigyelek-e máshová?

- Gyorsan, gyorsan! - örült meg a magocska, és már újra a magasban voltak, fönn az ibolyakék égben, a napsütésben.

        Tetszett a kirándulás továbbra is, de már megérezte lenn a föld melegét, és otthont akart, ahol gyökeret ereszthet, ahol szárba szökkenhet, leveleket növeszthet és növekedhet, növekedhet magasra, karcsúra, szépre.

        Lent egy bükkerdőt láttak meg.

- Megnézzük? - kérdezte a szellő, de választ meg sem várta, máris lent a fák tövében borzolta a vörös avart, hogy megfelelő helyet találjon a barátjának. - Hogy tetszik itt?

        A magocska nem válaszolt, csak nézte a simatörzsű fákat, akik észre sem vették, hogy új társuk érkezett. Csend volt az erdőben, némaság, és bizony, unalom. És repültek, szárnyaltak tovább. A folyóparton fűzek terpeszkedtek dölyfösen, a házak körül gyümölcsösök álltak rendezett sorokban, sehol sem volt hely egy új jövevény számára.

        Aztán a domboldalon feltűnt a nyírfaliget. Fiatal, fehértörzsű fák nőttek a sziklás domboldalon, gyökereikkel kapaszkodót és nedvességet keresve. Amint észrevették legifjabb társukat, bíztatóan, hívogatóan szóltak hozzá.

- Gyere csak! - hívogatták. - Itt kevés ugyan a föld, mélyre kell eresztened a gyökeredet, hogy megkapaszkodhass és nedvességet találj nyáron is, a perzselő hőségben, de ha nekünk került hely, neked is kerül.

        Bebarangolták az egész domboldalt, de üres helyre mégsem leltek sehol. Ahol kevéske termőföld volt, ott mindenütt kapaszkodott, nőtt már egy-egy fácska.

- Menj följebb kicsit! - bíztatták újra és újra. - Ne add fel kicsi mag!

        És mind följebb és följebb vitte a tavaszi szellő, és ahogy feljebb és feljebb értek, mind kevesebb volt a termőföld és egyre sziklásabb a talaj, megritkultak a fák is. Legfölül már csak egy hatalmas, kiugró csupasz szikla meredezett a szakadék fölé.

        Ahogy onnan lenézett az apró vándor, azonnal tudta, hogy megérkezett. A völgyben apró, tisztavizű patak csörgedezett, habjai ezüstösen csillogtak a napfényben. Partjára karcsú lovacskák jártak le inni, ott legeltek a fehérgyapjas bárányok, néhány tarka tehén és két pár fekete bivaly is. A zöldellő réten fiatal pásztorfiú furulyázott, akárcsak a mesében. A tavaszi szellő egy libbenéssel lent termett a parton és felhozta a furulyaszót és a patak locsogásának a hangját a szikla pereméig.

- Itt szeretnék élni - mondta a magocska.

- De hiszen itt semmi sincs, ahol megkapaszkodhatnál - vélte a szellő.

        Tanácstalanul nézegettek körbe körbe, míg végre felfedezték a repedést. Vékony, de annál mélyebb repedés volt, és az alján a fagy és a meleg már elporlasztott, elmálasztott egy keveset a kemény sziklából. Nem sokat, csak éppen annyit, amibe a magocska, mint egy puha fészekbe, elhelyezkedhetett.

        A tavaszi szellő tovalebbent új játszótársakat keresni, de indultában még visszaszólt.

- Még meglátogatlak, ha akarod.

- Gyere minél gyakrabban! - suttogta a kicsi mag, de már nem is figyelt oda, csak a meleg, puha föld volt fontos a számára.

        Ott lent, a repedés mélyén, a sötétben csodálatos dolgok történtek. Az apró mag megduzzadt a nedvességtől, aztán egy vastag csíra bújt ki a héj alól, és nőt, növekedett lefelé, megállás nélkül. Kereste az újabb és újabb repedéseket, és bármilyen aprócska helyet talált, oda belenövesztette a gyökerét.

        Barátja, a tavaszi szellő odahajtotta az apró felhőket a csupasz sziklára, és bőségesen megöntözte nedvességgel, így aztán a kicsi magból hamar kicsi fácska lett, kibújt a repedésből és letekintett a magasból a gyönyörű völgybe. Látogatták a szelek, a tavaszi szellő testvérei, barátai, és híreket, dallamokat, illatokat hoztak neki messzi tájakról, és üzeneteket a völgyből, és a kelő nap első sugara is ráesett minden reggel.

        Teltek, múltak az évek, telek múltak, tavaszok jöttek, nyarak és őszök követték egymást, és a kicsi nyírfából erős, sudár fa lett, magasra emelte ágait, vidáman rezegtette leveleit és itta az éltető napsugarakat. Új barátja is akadt, a nyári szél. Korántsem volt olyan barátságos, olyan gyengéd, mint a tavaszi szellő, de ő is gyakran hozott esőfelhőket perzselő délutánokon, és gyakran birkózott a hajlékony fácskával, csavargatta, döntötte a fiatal törzset, összekuszálta a fiatal ágakat, szegény fácska gyakran sírt a játékos küzdelemben. De meg nem adta magát. Mélyebbre eresztette a gyökereit, a törzse izmosodott, és ellenállt a legerősebb támadásoknak is.

        Ahogy tovább múltak az évek ez a nyírfa lett a legszebb nyírfa a vidéken. Nem bízta el magát, hiszen nem is tudott róla, nem is láthatta saját magát, csupán az árnyékából következtethetett volna, és nem ismerte a társait sem, akikkel összemérhette volna magát. És a nyírfák különben sem azzal szoktak törődni, hogy melyikük a legszebb, legsudárabb.

        Csak a tavaszi szellő hozta vissza újra és újra ezt a témát.

- Szebb vagy, mint valaha - suttogta a barátjának minden tavasszal, de a tavaszi szellő már csak ilyen. Mindenben megmutatja a szépet és reményt, örömet lop a szívekbe.

        Ilyenkor azért büszkén kihúzta magát a nyírfa, és az ibolyakék ég alatt elnézett messze, messze, látta a távoli hatalmas fenyőket, a bükköket, az egész világot talán.

        Felidéződött benne az a régi-régi utazás, amikor még gyökértelen volt, idegen és otthontalan. Emlékezett a zord fenyvesre, a sima bükkökre és a többire is, mind. Ilyenkor kicsit elszomorodott, társra, társakra vágyott, ám ekkor mindig felhangzott a szikla peremén a jól ismert, vidám furulyaszó vagy a bivalyok elnyújtott, hosszú bőgése, és eszébe jutott, hogy otthon van.

        Az orkán teljesen váratlanul csapott le a tájra. Hírtelen és kíméletlenül. Egyik pillanatban még szél sem rebbent a rekkenő hőségben, a másikban villámok csapkodtak, kegyetlen szelek tépték, döntötték a fákat, dúlták az erdőket, és nem maradt utánuk más, csak a csupasz hegyoldalak.

        A büszke fenyők némán feküdtek egymás mellett, gyökeresen tépte ki őket a vihar, amelyik ellenállt, azokat derékban törte ketté. A bükkökön egyetlen levél sem maradt, aztán kidőltek azok is sorban.

        Csak egyetlen árva fűzfa állt az egész vidéken, egy puszta sziklán a szakadék peremén, és senki sem értette, hogyan maradhatott talpon ekkora viharban, hogyan volt képes ellenállni a pusztító szeleknek.

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: Magányos fűz a sziklán
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat