ARTÚR ÉS BALTHAZÁR

 

    Egy kicsi faluban járunk most, annyira apró, hogy a térképen sem szerepel. Hosszú alagút vezet ki az erdõbõl, hosszú, napfényes alagút virágzó, folyton virágzó és illatozó akáclomb-sátor. Ahogy kiérsz a tisztásra, néhány pillanatig elkápráztat a rengeteg fény, így a nyulaknak,  az õzeknek és a szarvasoknak lenne idejük menedéket találni elõled, ha félnének tõled vagy ha szükségük lenne rá. De nem menekülnek sehová. Zavartalanul folytatják a viháncolást, mert nem félnek tõled, és szükségük sincs a menekülésre, hiszen te soha nem bántanál egyetlen állatot sem.

   A rét telis-teli van pompázó virágokkal, a szivárvány minden színében tündökölnek, sõt olyan színûeket is találsz bõségesen, amiket a legszebb szivárványban sem. Ha szedtél egy csokrot annak, akik a legjobban szeretsz, akkor átmehetsz a kõhídon és beérsz a faluba. Ott nincs semmi különös. A házak szépek, fehérre meszeltek, körülöttük ápolt kertek, gyümölcsfák roskadoznak az egészséges termés alatt: körték, barackok, birsek. Megpihenhetsz az árnyékukban.

    A falu fõtere is pihen egy hatalmas, többszáz éves szomorúfûz árnyékában. Béke van, csöndes délután. A templom harangja sem kondul, a patak csörgedezése is idehallatszik. Ezen kívül csak a fûzfa lombjainak suttogását hallod, régi-régi történetet mesél, neked is, ha odafigyelsz.

    A lombok mélyén, apró kõtalapzaton, bronzba öntve két különös figura rejtezik: az egyik zömök, szélesvállú, nagykalapos öregember, derekán széles övvel, lábán szélesszájú csizma. Az egész emberke inkább széles, mint magas, olyan, mint egy erdei manó.  A másik éppen az ellenkezõje, hórihorgas, sovány ember,  elõkelõ, cifra öltözetben és tollas kalapban. Lefittyedt  szája széle egykedvûséget mutat. Róluk szól a történet.

    Réges régen, ki emlékszik már arra, hogy mikor volt, ebben a faluban élt egy öreg parasztember, Artúrnak hívták. Azt sem tudni, honnét kapta a nevét, hiszen ezen a környéken senkit sem hívtak így, de az emberek megszokták, gazdáját pedig szerették. Artúrnak népes, nagy családja volt: tizenkét daliás legény és tizenkét gyönyörû leány. Hozzájuk barátok, barátnõk, menyasszonyok, udvarlók tartoztak, így aztán nem csoda, hogy mindig vidám kacagás hallatszott a ház körül, aki jót akart nevetni, mind oda tódult, pedig a faluban amúgysem volt ritka vendég a vidámság.

     Nem úgy a szomszéd faluban.

   A szomszéd faluban lakott a környék ura, Balthazár. Hórihorgas, sovány ember , asszony nélkül, gyerekek nélkül, nevetés, vidámság nélkül.

  Amúgy egyáltalán nem volt rossz ember, nem nyomorította a népeket, nem szedett kibírhatatlan adókat, de a nevetést, a vidámságot azt nem állhatta. Inkább zsémbelni szeretett, és arra volt is neki partnere mindig, a kövér szakácsnõ, aki büszke volt a tudományára és ki nem állhatta ura folytonos kritikáját és meg is tudta védeni magát vele szemben. Nem egyszer fordult elõ, hogy amikor a termetes fehérnép csípõre tette a kezét és nekifogott a mondókájának, Balthazár jobbnak látta letenni a fegyvert , és keresett magának valaki mást, akin köszörülhette a nyelvét.

   Egy este különösen rosszkedvû volt Balthazár, szörnyen fölbosszankodott, dúlt fúlt mérgében. Az ablakon a nyáreste illatával csak úgy áradt be a fékezhetetlen öröm, a nevetés hangja.

    Ekkor a savanyú várúr rettenetes parancsot adott ki: legyen vége a nevetésnek! Szûnjön meg minden kacagás! Tilos a vidámság, az öröm, és aki ellenszegülni merészel, azt vessék a várbörtönbe és ott sínylõdjön élete fogytáig.

   Megbánta Balthazár rögtön, ahogy kimondta, de vissza  nem vonhatta, a szava törvény, be kell tartani. Értették a népek is a szót, hát csendesebbre fogták a vigasságokat, hogy ne szúrja annyira a szemét uruknak, amúgy azonban nem vették valami komolyan az egész rendelkezést. Nem is volt az annak szánva.

   Volt azonban Balthazárnak egy komisz õrmestere, szúrós szemû, szúrósszakállú, macskabajuszú katona, aki akkor örült, ha valakit kínozhatott, nyúzhatott, kivont karddal a börtönbe kísérhetett. Ez a borzasztó õrmester titkon szerelmes volt Artúr legkisebb lányába, a csitri Zsofiba, aki meg nem átallotta kinevetni. Persze vele kacagtak nõvérei is, valahány barátnõ, a szomszédság, az egész falu. Az õrmester szégyenszemre futva menekült.

    De rettenetes bosszút esküdött, és cselekedett is nyomban. Feljelentette a leányokat Balthazárnál. Azazhogy nem mindegyiket, mert hogy a csitri Zsofit börtönbe juttassa, arra már nem vitte rá a lélek, pedig arra haragudott leginkább, de úgy gondolta, megfelelõ elégtétel lesz, ha a nõvérei bûnhõdnek helyette. Az is megfordult a fejében, hogy  a csitri leányka is észhez tér bizonyára, és a kegyelem érdekében az õrmester felesége lesz. Így fundálta ki ezt a macskabajuszú katona.

   De bizony a csitri leányka nem hogy észhez tért volna, de még neki volt a legnagyobb a hangja: szidta, vesszõvel kergette a bánatos sereget, akik nõvéreit jöttek elfogni, és kijelentette, hogy velük megy õ is a börtönbe. És velük is ment.

   Így aztán csönd lett a faluban, elnémult végre a nevetés, a kacagás. Ki is tudna örülni bárminek bárhol, ha nincsenek lányok, ha a törvény szigora a jókedv esküdt ellensége?

    Osszedugták a fejüket a legények: valamit tenni kell, ez így nem maradhat. A lányokat ki kell szabadítani!   És ki is szabadították õket. Éjjel lopóztak be a várba, részegnek tettették magukat. Persze sírva vigadtak, hiszen a nevetési tilalom érvényben volt, azt nem szeghették meg. De sikerült az õröket leitatni, onnan már ment minden, mint a karikacsapás.

  A lányokat kiszabadították, a macskabajuszú õrmestert elfogták és megkötözve a foglyok helyére zárták.

   Volt ám nagy vígasság otthon, pedig ez a forrófejû, elhamarkodott  akció nyilvánvalóan nem maradhatott megtorlás nélkül. Artúr nem is vígadott együtt a többiekkel, rosszallóan csóválta a fejét, és alig hallhatóan mormogott magában: nem lesz ez így jó. Nem lesz ez így jó. És nem is lett.

    Most már igazi haragra gerjedt Balthazár, várúri büszkeségét, a törvény tekintélyét látta csorbulni, és a csorba nem maradhatott kiköszörületlenül. Saját serege hasznavehetetlenül, másnaposan ténfergett a várudvaron, arra számítani nemigen lehetett, de az õrmester elszántsága Balthazár haragjánál is nagyobb volt. Alig ért delelõre a nap, az õrmester sereget verbuvált és tettrekészen sorakoztak a várárok hídján. Így aztán Balthazár sem tehetett egyebet, mint az élükre állt, és csatába vezette õket a komisz fiatalság ellen.

   Össze is szedték a legényeket maradéktalanul, alig fértek a várbörtönbe, megtelt minden cella  zsúfolásig.

    A leányok sírdogáltak, kétségbeesetten tördelték a kezüket, ahogy az már ilyenkor szokás, és az apjukhoz mentek tanácsért, ami pedig ilyenkor egyáltalán nem szokása fiatal leányoknak. De bizony jól tették, hogy Artúrhoz fordultak, mert ez a köpcös öregember nem ijedt meg a saját árnyékától, és nem szokott a szomszédba menni egy kis ravaszságért, egy kis furfangért sem, ha éppen arra volt szükség. És most bizony éppenhogy arra volt szükség. No meg egy kis csodára.

    Igy aztán ahogy a napkorong lehanyatlott az erdõ lombjai mögött és nyugovóra tért, Artúr is eltûnt az erdõben. Hogy hová ment, mit csinált, nem tudjuk, de bizonyára nem a Nappal töltötte az éjszakát, mert alig kezdett virradni, már vissza is tért, egy jókora ládikával hatalmas vállán. Mire a lányok ébredezni kezdtek, és összegyûltek körülötte, már ki is pakolta a láda tartalmát: apró bronzcsengettyûk sorakoztak a hosszú ebédlõasztalon megszámlálhatatlan sokaságban. Természetesen a csitri Zsofka kapta kezébe az elsõt és meg is rázta rögtön.

    Gyönyörû hangja volt annak. Úgy szólt, úgy csilingelt mint a nevetés. És ahogy a többi leány is kezdte megszólaltatni a maga csengettyûjét, csak úgy áradt, áradt szét a csengõ kacagás hangja, a vidámság csilingelése a faluban.

   Percek alatt talpon volt mindenki és jöttek megnézni mi történt. És jutott csengettyû mindenkinek. És a csengõ kacagás hangja kihömpölygött a faluból, át a réteken, erdõn, mezõn, patakokon és a szomorúságtól kifakult színek és szívek megteltek újra. És a csengettyûszó csak áradt tovább és nyomában kipattantak a rügyek és lepattantak a börtönök zárjai, széttörtek a lakatok és a bilincsek és kiszabadultak a foglyok.

     Teljes volt a boldogság, azazhogy majdnem teljes. Még Balthazár is megbékélt a csengettyûk szavára, nem kívánta többé a nevetés büntetését, és ha nem is perdült táncra az ünneplõ tömegben, ha az arcán föl nem is lehetett fedezni a vidámságnak egy apró jelét sem,   egykedvû arckifejezése legalább megnyugvást fejezett ki.

    Ugy tûnt rendben is van minden, és így is lett volna, ha a macskabajszú õrmester szívét nem vette volna körbe szokatlanul vastag páncél, amin még a csengettyûk hangja sem volt képes áthatolni. De sajnos így volt, az õrmester nem nyugodott bele a történtekbe és szörnyû ármányra szánta el magát. Árulást forralt.

   Mivel az áruláshoz könnyen kapni társakat  mindig, az õrmesternek sikerült is elfognia Artúrt . De melléfogott, mert Balthazár nem helyeselte tettét, sõt. Parancsot adott újra, örökérvényû parancsot, hogy tilos üldözni a vidámságot, a nevetést, az örömöt. Artúrt pedig szabadon kell engedni, büntetés helyett pedig kitûntetést érdemel.

   Ekkor határozta el az õrmester az árulást. Ahelyett, hogy szabadon engedte volna a foglyot, elfogta és börtönbe zárta urát, Balthazárt is. És átvette a hatalmat.

    Mi lesz most? Rettenetes világnak nézett elébe a környék népe. Az õrmester szívére a csengettyûszó nem volt hatással, a vidámságot betiltotta újra, a színek és a szívek megszürkültek, a házacskákba beköltözött a bánat , a keserûség. Csak a csitri Zsofka nem tudott belenyugodni a vereségbe.

   Nem is tehette szegény, mert az õrmester ragaszkodott eredeti tervéhez, hogy feleségül veszi. Ha nem megy szépszóval, akkor erõszakkal. És a tervet tett követte. Gyönyörû hintót küldött a leányért, aminek a szépségét erõsen lerontotta a négy marcona pribék látványa, akiket a biztonság kedvéért a hintóval küldött. A csengettyûket összeszedték. ládába zárták és magukkal vitték  Zsofival együtt.

   A leányka egyedül sírdogált a palotában. Illetve mégsem volt egészen egyedül, mert volt ott egy nem is remélt szövetséges, Balthazár kövér szakácsnõje, aki ha folyton ellentmondott az urának, az õrmestert  egyenesen ki nem állhatta, az árulást pedig megvetette és szívbõl gyûlölte. Hogy aztán ezek ketten mit és hogyan mesterkedtek, nem tudom, de ha két  kardos nõszemély egyetért valamiben, annak férfinép ellen nem állhat. Így történt ez ezúttal is. Hogy rövidre fogjam a szót, megszöktek a palotából.

    De nem ám csak úgy magukban, dehogy. Magukkal vitték Balthazárt, Artúrt és a csodálatos csengettyûkkel teli ládikát is.

   Persze a dolog nem maradhatott ennyiben, reggel az õrmester riadót fúvatott, csatasorba állította marcona katonáit, és készülõdött a csatára, a megtorlásra, a bosszúra. Szívében, a vastag kéreg mögött rettenetes indulatok dúltak, fejében szörnyû tervek kavarogtak, macskabajsza fegyegetõn meredt a világ összes égtája felé.

    A legények és a leányok felsorakoztak, hogy akár életük árán is megvédjék magukat a zsarnokságtól, de  a stratégia kidolgozását ismét rábízták Artúrra. És ha rábízták, bizony jól tették megint. Artúr és Balthazár azonnal munkához láttak. Kezük alatt égett a munka, mintha összeszokott csapat lennének, szavak nélkül is értették egymást. Hatalmas tüzet raktak és megolvasztották a csengettyûket, majd formába öntötték. Egy ágyút és egyetlen ágyúgolyót öntöttek, ragyogtak a napfényben.

    Mire végeztek, már látszott is a közeledõ sereg által felvert porfelhõ, néhány perc és ideérnek és akkor eldõl hogy ki az erõsebb, ki lesz a gyõztes? A zsarnokság vagy a szabadság, a gyûlölet vagy az öröm?

   Artúr beirányozta az ágyú csövét, Baltazár meggyújtotta a kanócot és az ágyú eldördült. A golyóbis zúgva elszállt és becsapódott egyenesen a porfelhõ közepébe. Csönd lett, visszafojtott néma csönd, aztán kitört a fölszabadult kacagás.

    Ami az õrmester seregébõl megmaradt az futott, menekült, szétszóródott a szélrózsa minden irányába, de nem üldözte õket senki, csak a csengõ nevetés hömpölygött utánuk. De hiszen attól menekültek leginkább.

    A fõtéren szomorúfûzet ültettek, az egyetlen dolog, ami tudott szomorú lenni ebben a faluban. A fa árnyékában talapzatra állították az ágyút a golyóbissal együtt, a gyõzelem emlékére. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Öreg napjaiban csak Balthazár morgolódott néha, hogy az ágyú nem a gyõzelemre emlékezteti õt, hanem a háborúra, de senki sem vette komolyan.

    Amikor Artúr is elköltözött az élõk sorából, a temetést követõ reggelen az ágyú és a golyóbis eltûnt, és helyette azóta is ott áll ez a furccsa szobor.Artúr és Balthazár szobra. Hogy ez miként történt, nem tudom, arról az öreg fûzfa is hallgat, talán ha nagyon közel hajolsz hozzá, neked elmeséli. Akkor majd súgd meg nekem is!

 

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: Artúr és Balthazár
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat