A százéves köntös

Gyönyörű köntöst kaptam karácsonyra néhány éve. Hosszú, puha, meleg, és tényleg gyönyörű. Nem csak azért látom ám gyönyörűnek, mert Hajnalkától kaptam, és tele volt a szíve szeretettel, amikor megvette, sőt már amikor meglátta a boltban, rögtön én jutottam az eszébe, és amikor kibontottam a csomagot, láttam az örömöt megcsillanni a szemében, nem csak azért. Persze mindent megszépít, ha szeretettel adják, de ez a köntös valóban gyönyörű.

Sötétkék bársonyszerű anyagból van, mindenféle színű csíkozással. Valójában kockás az egész. Na.

Nagyon szeretem. Esős hétvégén, amikor vagy egy órát heverek egy kád, forró vízben, és csak akkor szállok ki, amikor úgy érzem, hogy a kezeim és a lábaim leáztak, és körülöttem úszkálnak a vízen, belebújok a köntösömbe, és a kanapén folytatom a heverészést. Az eső kopog a tetőn, a kandallóban ropog a tűz, a házban körülöttem zajlik az élet, mindenki valamit csinál, és én elszundítok.

Már régen elmúlt karácsony, amikor megtaláltam a cédulát. Nem tudom, hogy nem vettem észre addig, de ahogy belenyúltam a köntösöm zsebébe, a kezembe akadt. Megsárgult, szakadozott papíron a következő szöveg volt írva furcsa, halovány betűkkel:

Ez a köntös száz esztendős

Varázserővel bír

Körbeutazta a világot

És mindig megmentette

A gazdája életét.

 

–       Jó tréfa, nekem való tréfa! – gondoltam. – Nem rontom el az örömét annak, aki kitalálta.

Gyanakodtam mindenkire, hiszen ha ismered a családomat, tudod, hogy bárki lehetett az, aki belecsempészte a levélkét a zsebembe, és most leskelődik valahol, hogy lássa, mit csinálok. Ha leskelődik, csak leskelődjön!

Kényelmesen végighevertem a kanapén, és elaludtam.

Arra ébredtem, hogy hideg van, Rettenetesen hideg. Összébb húztam magamon a köntösömet, összekucorodtam, összegömbölyödtem, aki elég távolról néz, azt gondolhatta, hogy valami bébi alszik ott a kanapén. Persze egy termetes, jól kifejlett bébit képzelj el azért!

Hiába kucorogtam, hiába gömbölyödtem, hiába húztam össze a köntöst magamon, a rettenetes hideg csak rám talált. Reszkettem, vacogott a fogam, elkékült a szám, nem tehettem mást, mint kinyitottam a szememet végre.

Aztán azonnal lecsuktam rémülten megint.

Aztán kinyitottam.

Becsuktam.

Kinyitottam.

Becsuktam.

Így pislogtam, mint béka a csihányban. Percekig.

Tudom, hogy nem hiszed el, én sem hittem, de egy végtelen hómezőn voltam. Így persze érthető, hogy fáztam.

A szél hangosan zúgott, és tűhegyes jégszilánkokat vágott az arcomba. Barátságtalan viselkedés egy széltől. Nézetem szerint egy szél, legyen kedves. Ne is szél legyen, inkább szellő. Lágy szellő. Langyos szellő! Játékos szellő, lombokat simogató, frizurát borzolgató szellő.

Hirtelen megszégyelltem magam. Eszembe jutott a szél, amikor kitárt karokkal álltunk a hajóorrban, a hajó hasította a végtelen tenger hullámait, a hajunk lobogott a szélben, és úgy éreztük, csak mi ketten vagyunk a világon, és nem is ketten, hanem csupán egyedül, mert összeforrtunk eggyé abban a boldog pillanatban.

A szél ott fú, ahol akar.

És most a hatalmas hómezőn fújt erősen. Alig tudtam talpon maradni, és fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, hogy meddig maradok itt, hogy élek–e egyáltalán a következő pillanatban?

Távolból farkasüvöltést hallottam. Na, még ez hiányzik! Ahogy kerestem, honnan jön a hang, láttam, hogy nincs is az annyira távol. És egyre kevésbé van távol, mert a farkasok abban a pillanatban megindultak felém. Először csak néhány óvatos lépést tettek, aztán ügetni kezdtek, majd fokozták a tempót, és száguldottak. Néhány perc, ideérnek és felfalnak.

Kétségbeejtő helyzet, szerencsére ritkán fordul elő. Képzeld el! Ott állsz egy kietlen, hatalmas hómezőn papucsban, egy szál köntösbe burkolózva, és egy falka farkas száguld feléd! Mit csinálnál, ha veled történne mindez?

Én bizony egy hirtelen mozdulattal zsebre vágtam a kezem. És bizony nagyon jól tettem. Az egyik zsebemben egy papírszeletet találtam, a másikban egy síp akadt a markomba. Előhúztam mindkettőt. A papírra ez volt írva hatalmas, jól olvasható betűkkel:

Ne félj!

Fújd meg a sípot!

 

Én annyira meg voltam ijedve, bevallom neked, hogy fordítva csináltam a dolgot. Először megfújtam a sípot, azután pedig nem féltem. Egyáltalán. Talán a zúgó szél vitte el a félelmet messzire, de akárhol kerestem, nem találtam többé.

A farkasok lelassították a vágtát, ügetésbe váltottak, aztán lassan lépegettek felém. Már egészen közel voltak, közelebb, még közelebb. Láttam a szemüket, a fölszálló párát, ahogy lélegeznek, a kilógó piros nyelvüket, a hatalmas, éles fogaikat, de nem féltem. Mert láttam a szemeiket is. Tudtam, nem csupán éreztem, hanem tudtam, hogy nem fognak bántani. Szeretetet láttam a szemükben, és azt is tudtam, hogy ők is azt látnak az enyémben. Körém gyűltek, körbefogtak, egyre szorosabban, hozzám simultak egészen. Először a fogaim vacogása szűnt meg, aztán a reszketés és a didergés, majd a szám is piros lett megint, akár a Mikulásé. A szél sem vágott jeges szilánkokat az arcomba, csak a zúgását hallottam, és az üzenetét értettem meg.

Becsuktam a szemem, és nagyon jól éreztem magam. Pedig ott voltam egy végtelen hómezőn, egy szál köntösben, papucsban, farkasoktól körülvéve szorosan. Mégis azt kívántam, sohase legyen vége. Mégis vége lett.

Amikor újra kinyitottam a szemem, ott feküdtem a kanapén, hónom alatt Rebeka szuszogását hallottam, odabújt, amíg aludtam, és velem szundított ő is.

Azt kívántam újra, hogy sohase legyen vége.

Még egy mese?

 

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: A százéves köntös
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat