A Manólány

Egyszer volt, hol nem volt, valahol nagyon messze, még az Óperenciás tengeren is túl volt egy ország. Óriások lakták.

Hatalmas erejű emberek voltak ezek az óriások, nem volt előttük akadály semmi.

Hanem az országuk bizony nagyon furcsa egy ország volt. Nem volt abban az országban sem rét, sem mező, sem síkság, sem lanka, még csak dombok sem voltak sehol. Mindenfelé, amerre csak a szem ellát, hatalmas hegyek karistolták az eget. Csúcsok és gerincek, meredélyek és kiszögelések mindenütt. Csak kemény kő és szikla.

Egy fa vagy bokor nem tudott megnőni sehol. Egy fűszál nem sok, de nem találtál sehol.

Honnan került ide ennyi kő vajon? Mintha szánt szándékkal hordta volna össze valaki.

És ez bizony így is volt.

A hegyek nem igazi hegyek voltak. A szirtek, a gerincek, a csúcsok nem igazi szirtek voltak, nem igazi csúcsok, és nem igazi hegygerincek.

És a kövek és a sziklák sem voltak igazi kövek és sziklák.

Valamikor régen az óriások országa ugyanolyan gyönyörű ország volt, mint bármelyik ország a világ bármelyik pontján.

Voltak kék vizű tavai, tömérdek hallal és karcsú nyakú hattyúkkal. Voltak folyók, kacskaringósak és méltóságteljesek. Voltak erdők és voltak rétek. És voltak állatok. Szökellő őzek, szarvasok. Nyulak és mókusok. Bárányok, kecskék, gyönyörű lovak, vadak és szelídek. Még medve is élt arra, nem is kevés. És mennyi madár. Sasok, sólymok, gerlicék. Cinegék és baglyok. Ki tudná mind az egészet fölsorolni. És akkor még nem is beszéltem a rengeteg pillangóról, szöcskéről, és a békákról, valamint a csigabigákról.

Bizony szép ország volt valamikor az óriások országa. Valamikor.

Aztán egy reggel az egyik óriás arra ébredt, hogy ő a legkülönb óriás az országban. Azt álmodta, hogy szebb is, okosabb is, mint a többiek. És elhitte, hogy ez így is van.

Már pedig ha így van, akkor a többieknek szolgálniuk kell őt. Ő akart lenni a király.

A többi óriás egy darabig nem nagyon értette, mit akar a társuk, hiszen ők úgy látták, nincs különbség semmi. Egyik óriás olyan, akár a másik.

De a bolond csak nem tágított. Ez már csak így van az óriások között is. Addig, addig mondta a magáét, míg végül a többiek legyintettek, és megválasztották királynak.

És bizony, ha egy bolondot választanak királynak, annak nem szokott jó vége lenni. Nem is lett.

A király, ha már hatalma volt, élni is akart azzal. És ereje megvolt hozzá, hiszen végül is óriás volt, vagy mi. Először csak szekálta a többieket, aztán gúnyolta, becsmérelni kezdte a társait.

Először a nevetés tűnt el az országból, aztán a mosoly, a vidámság, a tánc, aztán a beszéd is. Az óriások csak hallgattak és tűrtek.

Addig, addig, míg a gonoszságból fájdalom lett. Kín és szenvedés. Könnyek. Súlyos, nehéz könnyek voltak ezek. Az óriások könnyei.

És ezek a súlyos könnyek kővé váltak reggelre. Szilákká dermedtek, és egyre több és több lett belőlük. Betöltötték a réteket és a mezőket. Eltorlaszolták a folyók ágyát, föltöltötték a folyók medrét, kidöntötték a fákat, eltiporták a füveket, a bokrokat.

Még nem lett volna késő, ha egyetlen óriás kiállt volna a többiek elé, és azt mondta volna.

–       Testvérek vagyunk! Egyikőnk sem különb, mint a másik. Ami egyiknek fáj, fáj a másiknak is.

De nem volt egy sem, aki szólt volna. Ki tudja miért? Csak hallgattak, vagy ha szóltak is, egymást szekálták, egymást gúnyolták, egymást becsmérelték és szidták.

És a szavak nyomán újabb könnyek váltak súlyos sziklákká, és már nem maradt semmi tér az állatoknak sem, és azok is eltűntek. És nem maradt egy talpalatnyi zöld.

És az erős óriások egymásra pakolták a köveket, és a szilákból hegyek kezdtek magasodni, és nőttek magasabbra, mind magasabbra. Csúcsok és gerincek, meredélyek és kiszögelések mindenütt. Csak kemény kő és szikla.

Ez lett az óriások országa.

És egy reggel, amikor kisütött a nap, mert a nap előbb utóbb mindig kisüt, szóval egy reggel, az egyik szilán feltűnt egy szál virág.

Nem ám valami cifra virág, dehogy. Egyszerű virág, fehér szirmokkal, a közepe sárga. De akkor is! Honnan került ez ide?

És megmozdult hirtelen. Ki látott már ilyet? A kicsi sárga virág egy kicsi kalapba volt tűzve, a kicsi kalap pedig egy apró lányka bájos fejecskéjén billegett.

Honnan került ide? A hatalmas óriások országában mi keresnivalója van egy csöppnyi lánynak?

Bizony, hogy van keresnivalója. Pláne, ha az illető leány egy manó.

Mert az volt. Manó. Bizony.

Azt én sem tudom, hogy honnan került elő, de azt tudom, hogy ha valahol szükség van manókra, akkor ott bizony megjelennek. És Óriásországban vitathatatlanul manóra volt szükség.

Azon lehetne vitatkozni, hogy éppen egy csöppnyi manólány lett volna az ideális, de hát vitatni bármit lehet, nem igaz?

Éppen arra jött egy óriás. Lógatta nagy busa fejét és szomorkodott.

–       Te meg mit lógatod azt a nagy busa fejedet? – szólította meg a lány.

Az óriás fölkapta a fejét.

–       Ki szólt?

De nem kapott választ. Csodálkozva forgott körbe, körbe, míg esetlen lábai össze nem akadtak a kövek között, és el nem vágódott teljes hosszában. Beleremegett a föld. Nem ütötte ám meg magát, egy óriás soha nem üti meg magát. Inkább mulatságos volt, ahogy megpróbált talpon maradni. A manó el is nevette magát.

Csilingelő kacagása volt, és a sziklák visszaverték ezt a régesrégen nem hallott hangot, és fölerősítették. A hang először csak csilingelt, majd zengett, azután robajlott. És ezt a robajt tovább fokozta a sziklák moraja. Micsoda hangverseny kezdődött. Percekig nem maradt abba, egészen addig, amíg a lányka bele nem fáradt a kacagásba.

És bizony, ha az ember, akarom mondani ha egy manó csak egymagában kacag, bizony hamar belefárad. A kacagáshoz társakra van szükség.

–       Mi történt? – kérdezte az óriás, amikor végre föl tudott kászálódni.

Nahát, erre már megint kacagnia kellett a manónak, és nem tartotta vissza. És a kacagása olyan erővel zengett, robajlott, hogy néhány szikla megrepedt a hangjától.

Az óriás nem győzött csodálkozni.

–       Te megrepesztetted a sziklát!

–       Mit vagy úgy oda? – replikázott rögtön a manó. – Van itt éppen elég szikla. Még több is, mint elegendő.

–       Már az igaz – mondta az óriás, és folytatta volna a beszélgetést, de nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna. Az, az igazság, hogy nem volt valami nagyon okos ez az óriás. Ahogy ott állt tátva maradt szájjal, a kobakját vakargatva a hüvelykujjával, a manónak megint nevetnie kellett.

És a sziklák mind megrepedtek a közelében. Leomlottak és porrá váltak. Egy kis tisztás keletkezett, nem túl nagy, csak egy talpalatnyi hely, de mégis csak tisztás. Az egyetlen tisztás egész Óriásországban.

–       Hű! – mondta az óriás – Ezt hogy csináltad?

–       Nem én csináltam – mondta a manó, pedig egy pillanatig szerette volna élvezni a diadalt. Ott állni egy óriás figyelmének kereszttüzében hősként, ritkán adatik meg egy manónak. De a manók nem hazudnak. Még akkor sem, ha szeretnének néha füllenteni egyet. – A nevetés volt, nem én.

–       Akkor nevess még!

–       Az nem megy csak úgy! – mondta a manó.

–       Miért nem? – bődült egyet méltatlankodva az óriás, de csupán egy futó mosolyt tudott csalni a lányka arcára.

–       Nevess te! – mondta.

–       Én nem tudok nevetni.

–       Már hogyne tudnál? Nevetni mindenki tud.

–       De én nem nevettem soha életemben? – bömbölte az óriás, és most majdnem a lányka sírta el magát. Nagyon szomorú megtudni, hogy valaki soha életében nem nevetett.

–       Mi a neved?

–       Gyopárnak hívnak!

–       Gyopárnak? – lány alig tudta magába fojtani a nevetést. – Nem hívhatnak egy ekkora mamlaszt Gyopárnak! Nincs másik neved?

–       Nincsen!

–       Mindegy! Engem Rebekának hívnak. Na, figyelj egy kicsit!

És a lány táncra perdült. Csodálatosan táncolt ám. Perdült, fordult. Ugrabugrált. A kalapját a magasba dobálta, és elkapta a kezével, a szájával. Földobta megint, és hagyta, hogy a fejére essen, mélyen a szemébe húzta, kipróbált mindent, de hiába. Az óriás nem nevetett.

Rebeka erre földhöz vágta a kalapot, és fölröppent a levegőbe.

–       Te tudsz repülni!

–       Te pedig szerezhetnél némi humorérzéket! – mondta a lány türelmetlenül, és vágott hozzá egy grimaszt. De azt is hiába.

Belevágott újra. A levegőben bukfencezett. Utánozta a madarak röptét, a pillangókét. Váltogatta a haja színét. Hol gesztenyeszín volt, hol vöröses fényben csillogott, máskor egészen fekete lett, és fenségesen úszott utána a levegőben.

Hiába minden próbálkozás, az óriás nem nevetett. Rebeka repülés közben állandóan az óriás ábrázatát vizslatta, így aztán nem vette észre időben a másik óriást.

Igaz, hogy váratlanul tűnt fel, egy szikla mögül bukkant elő, de ha mást nem is, még óriások között is hatalmas méretű orrát észre kellett volna vennie. Rebeka éppen annak ütközött, és a földre pottyant. Na, erre végre elnevette magát az óriás.

–       Ezen persze tudsz nevetni! – akarta mondani mérgesen a lány, de nem volt rá ideje.

Az óriás kacagása végigdübörgött a bércen, és leomlott a hegy, elporladtak a sziklák, még egy forrás is megtalálta a medrét, és megindult.

–       A zannya! – hüledezett a jövevény óriás.

–       A zannya! – hüledezett Rebeka is. – Még hogy nem tudsz te nevetni.

Az óriás nevetése nyomán egy hatalmas kanyon keletkezett. Meg is indultak befelé mind a hárman. Mintha ez volna a dolgok rendje. Ha valahol kanyon keletkezik, befelé kell indulni. Nyomban.

Ám alig tettek néhány lépést, egy tucat óriás tűnt elő a semmiből, és az útjukat állta. Marconák voltak, és egy csöppet sem barátságosak.

–       Mit műveltetek itt?

–       Ki engedte ezt meg?

–       Gyerünk a királyhoz!

Azzal közrefogták a két óriást, és útnak indultak. A manóval senki sem törődött, talán észre sem vették.

Egy darabig tűnődött, mitévő legyen, aztán csak utánuk iramodott. Szednie kellett alaposan a lábait, hogy a nyomukba érjen, mert amíg egy óriás egyet lép, egy manónak tízet kell, legalább.

Ezért aztán nem is strapálta sokáig magát a lányka, egyszerűen ott termett Gyopár kabátja zsebében, és a királyig hátralévő utat kényelmesen heverészve tette meg. Az, az igazság, hogy el is szunyókált. Nem ritkaság ez a hányaveti viselkedés a manók esetében.

Arra ébredt, hogy ismerős kérdéseket hall.

–       Mit műveltetek?

–       Ki engedte meg?

–       Nem engedem meg, hogy lerombolják a hegyeimet! Én vagyok a király!

–       Te vagy a király? – szakította félbe a szónoklatot a manó?

Gyopár vállára ült, onnan beszélt, de valahogy senki sem látta, hogy honnan jön a hang.

–       Mi van? Mi van?

–       Mi van?

–       Tényleg te vagy a király? – a lánynak meg kellett ismételnie a kérdést.

–       Persze, hogy én vagyok a király.

–       Ő a király.

–       Ő a király.

–       És tiéd minden hegy itt?

–       Persze, hogy az enyém.

–       Az övé.

–       Az övé!

–       Akkor meg mit parázol felség? Hegy az van itt elég.

–       Te szemtelenkedsz velem? Kis mitugrász!

–       Szemtelenkedik.

–       Szemtelenkedik.

–       Fogjátok el!

–       Fogjuk el!

–       Fogjuk el!

Érdekes hajtóvadászat vette kezdetét. Az óriások megpróbálták elfogni a manót, de lássuk be, ilyen terepen ez lehetetlen vállalkozás volt. A sziklák között a hatalmas óriások állandóan megbotlottak. Estek és keltek. Estek és keltek. Rebeka incselkedett velük. Egészen közel engedte őket magához, aztán odébb röppent. Kecsesen, akár egy pillangó.

Aztán a királyt vette célba. Egyenesen a fejére szállt, és letelepedett rajta, mint egy dombon. A király hadonászott, de hiába. Egy túlbuzgó óriás egy bottal igyekezett segíteni. Jól fejbe is kólintotta az uralkodót, de a manót csak nem sikerült eltalálnia.

Hatalmas kavarodás vette kezdetét, a király mind mérgesebben követelőzött, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy se nem okosabb, se nem erősebb, pláne nem szebb, mint a többi óriás. A méregtől egészen lila volt az ábrázata, ami nem valami gyönyörű látvány, ha az ember az óriások királya. És amikor egy rossz mozdulat következtében elterült a földön, néhány fiatalabb óriás elnevette magát.

Nem is nevetés volt az, talán csak kuncogás. De ha néhány fiatal óriás kuncogni kezd, akkor hegyek omlanak le, sziklák porladnak széjjel.

Egy pillanatra elnémult minden. Minden mozdulat félbe maradt. Tátott szájjal bámulták a csodát.

Óriási rét közepén álltak, a környező hegyek eltűntek, és valahonnan előtűnt egy hatalmas szarvas. Állt egy végeérhetetlen pillanatig, aztán megrázta fenséges agancsát, és eliramodott az erdő felé. Honnan került elő az erdő is hirtelen? A fő, hogy előkerült.

A manó is csodálkozva nézte a szarvast, talán tovább is, mint kellett volna. Egy pillanattal tovább, mint kellett volna. Egy szemfüles óriás ráborította a sapkáját, és megfogták, mint egy ürgét. Csapdába esett.

Diadalmasan vitték a királyhoz. De nem értek oda vele. Gyopár állta az útjukat!

–       Engedd el!

–       Azt várhatod!

Gyopár ökölbe szorította hatalmas mancsát, és egy óriásököl, ha lesújt, az szörnyűséges lehet. De nem sújtott le.

–       Kérlek, testvérem, engedd el!

Végig sem tudta mondani a mondandóját, megrendült a föld, és lerázta magáról a könnyekből rakott hegyeket az utolsó szálig. A király, ahogy ezt látta, megpukkadt mérgében, de senki sem vette észre. Gyopárt nézték, aki megismételte a kérést!

–       Kérlek, testvérem, engedd el! A barátom.

Rebekát kiengedték a sapkából, és örömtáncot lejtett a levegőben. Az óriások országa pedig ugyanolyan gyönyörű ország lett megint, mint bármelyik ország a világ bármelyik pontján.

Nagy ünnepséget csaptak, és soha többé nem választottak királlyá senkit. Az ünnepség eltartott egy hétig, ennyi idő alatt a nagyorrú óriás is el tudta mondani mindenkinek.

–       Én is Gyopár vagyok. Rebeka nekem is barátom.

Oldal: A manólány
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat