Az arany szekerce

Valamikor nagyon régen, egy tengerparti kikötőben élt egy öreg hajóács. A nevére már nem emlékszem, már csak azért sem, mert akitől a történetet hallottam, az sem tudta, hogy hívták az öreget. Tudod, az öreg hajóácsok neve nemigen szokott megmaradni az emberek emlékezetében. Ő pedig annyira öreg volt már, hogy nem is élt nála öregebb ember a városban.

Ám annak ellenére, hogy öreg volt, ne képzeld, hogy morcos, vagy rosszkedvű lett volna. Dehogy! Vidám, erős férfi volt, csak úgy égett a keze alatt a munka.

Szükség is volt a szorgalmára, mert rengeteg megrendelése volt. Ha valaki szép hajót akart építeni, őt bízta meg. Ha erős vagy tartós hajót, akkor hozzá fordult. Ha gyors hajóra vágyott, csak az öreg jöhetett szóba. Keményen dolgozott, figyelmesen, és pontosan. Aranyból volt a keze, és aranyból volt a szíve is.

Volt neki egy szekercéje. Na, látod, az még nála is öregebb volt. Még az apjától kapta, aki szintén hajóács volt, az pedig az ő apjától, aki ugyanebben a kikötőben dolgozott. Gyönyörű szerszám volt ám. A nyele tökéletesen simult az ács kezébe, szinte összeforrt vele, éles pengéje olyan pontosan faragta a fát, mintha látta volna, sőt mintha tudta volna, hogy hol van a fölösleg, amit le kell metszeni.

Láttál már szekercét? Tudod a szekerce nem egy fejsze ám, vagy balta, amivel a fákat vágják ki az erdőn. a szekerce nem érint élő fát soha. Ez a szekerce legalábbis nem. De a kifaragott fák, gerendák, deszkák és lécek tovább éltek a hajókban, így aztán az erdők lelke óvta a hajósok lelkét a végtelen, hatalmas tengeren.

Egy napon aztán az öreg hajóács is befejezte az utolsó munkáját, és kiesett a szerszám a kezéből örökre. Mosolyogva hunyta le a szemeit, mint az olyan emberek, akik elvégeztek minden fontosat, amit el kellett végezzenek, és jól végezték el. És nem számít már, hogy hálás–e nekik a világ, hiszen a hála, amire szükségük van, az benne van utolsó szívdobbanásukban.

Utóda, örököse nem maradt senki. Az élet ment tovább, először a nevét felejtették el, aztán őt magát is. Az évek pedig teltek és múltak. Csak egy legenda maradt fönn egy arany szekercéről, amely kéz érintése nélkül is serényen dolgozik, pontosan, és figyelmesen, mintha látná, tudná, hogy hol a fölösleg, amit le kell metszeni. Azt viszont, hogy hol található ez a csodálatos szerszám, nem tudta senki. Azazhogy, valaki mégiscsak tudta.

Sok, sok év múlva egy gazdag ember építeni kezdett egy hatalmas hajót. Seregnyi munkás sürgölődött a kikötőben, repkedett a forgács, sikoltott a fűrész, a gyalu, kopogott a kalapács. Haladt a munka, de a hajó csak nem akart elkészülni. Senki sem értette, de a hajó egyszerűen nem volt kész. Bármit igazítottak, akármit csináltak, reggelre megint hibázott valami.

És egyszer eszébe jutott valakinek az aranyszekerce. Sőt. Mintha mindenkinek egyszerre ötlött volna fejébe a gondolat.

–       Az aranyszekercére van szükségünk.

Nyilvánvaló, mindenki tudta, senki sem kételkedett. Ám honnan vegyék? Hol találják? Kit küldjenek, hogy megkeresse, hogy elhozza?

Dolgozott ott két fiatal hajóács. Az egyiket Miklósnak hívták, a másiknak Kristóf volt a neve. Miklós hosszú termetű, vállas, izmos férfi volt, Kristóf inkább alacsony, gömbölyű, mosolygós alkat. Előálltak, hogy ők elhozzák az aranyszekercét.

Másnap reggel Miklós útnak indult. Ment egész nap. Délben egy erdőbe ért, ám mielőtt belépett volna a fák közé, egy csapat galamb csapott le az égből, és keringeni kezdtek a feje körül. Miklós hadonászott hosszú karjaival, csapkodott, forgott körbe, körbe. Űzte, hajtotta a madarakat maga körül, kiabált, veszekedett, de hiába. Egészen addig küzdött, amíg beesteledett. Ahogy lehanyatlott a nap, a galambok egy pillanat alatt, ahogy jöttek, el is tűntek az égben.

Miklós is kimerült a csatában, fáradtan dőlt le egy fa tövébe, fejét puha mohaágyra hajtotta, és elaludt.

–       Végül mégiscsak én győztem – ez volt az utolsó gondolata.

Álmában is a galambokat látta, és nem csak látta, hallotta is őket. Hallotta a gondolataikat. Mert tudod, nem csak azt lehet ám hallani, amit kimondasz, hanem azt is meg lehet érteni, amit gondolsz. Aki odafigyel, érti.

A galambok még súgtak, búgtak, burrogtak egymással szavak nélkül. Nem voltak képesek napirendre térni azon, hogy Miklós nem figyelt rájuk. Hiszen csak figyelmeztetni akarták, hogy ne menjen be az erdőbe, mert nem arra vezet az út.

–       Ha odafigyelt volna.

–       De nem figyelt.

–       Végül mégsem ment be!

Miklós reggel elgondolkozott az álmán.

–       Hm – mondta önmagának. Talán ki is mondta, talán csak gondolta. Végül is mindegy az, nem? A lényeg, hogy meg is hallotta végre amit mondott, az üzenetet, ami csak bejutott végül a fejébe, és megtalálta a helyes irányt, elkerülte az erdőt.

Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak meglátta a helyes irányt. Gyönyörű tóparton vezetett az út. A nap ragyogóan sütött, lágy szellő lengedezett, Miklós fütyörészve ballagott.

Azonban nem sokáig volt kedve fütyörészni, mert a nádasból hirtelen egy felhőnyi szúnyog röppent föl, és körbevették a fiút.

Kezdődött Miklós tánca megint, hadonászott, csapkodott, forgott körbe, körbe, de hiába. A szúnyogok megmérgesedtek, jól összeszurkálták a fiút, aztán otthagyták. Eltűntek a nádasban, ahonnan jöttek.

Miklós ment tovább, vakargatta a csípések helyét, de nemsokára el is felejtette az egész kalandot. Néhány szúnyogcsípés végül is nem a világ. Még a fütyörészéshez is kedvet kapott újra.

Egyszer csak keresztúthoz ért. Vajon most merre? Előre? Talán. Jobbra? Esetleg. Balra? Az is lehet. Ha előre megy, dombra vezet az út. Ha jobbra, egy vidám liget várja. Ha balra fordul, megkerüli a tavat. Miklóst a vidám liget vonzotta valójában, de arra gondolt, hogy a feladat nehézségéhez jobban illik, ha tesz némi erőfeszítést is. Így aztán a kapaszkodót választotta. Kisvártatva föl is ért a dombra.

Onnan aztán nagyon messzire el lehetett látni. Miklósnak éles volt a szeme, akár a sasé, ellátott egészen a tengerig. És ha ellátott el is indult. És ment, és ment, és ment, és kereste az aranyszekercét mindenhol. Még talán most is megy, és keresi valahol.

Másnap elindult Kristóf is. Délben ő is az erdő szélére ért. A galambok egyszerre csak lecsaptak az égből, és körbevették a fiút. Kristóf megállt, és nézte őket. Mit akarhatnak?

Szép galambok voltak, karcsúak, és volt valami könnyed méltóság a repülésükben.

–       Milyen szépek ezek a galambok – gondolta Kristóf, és a galambok meghallották. Tettek még egy tiszteletkőrt, aztán repülni kezdtek a tóparti út felé.

–       Nahát, ti vezettek engem! – futott át egy örömteli gondolat Kristóf agyán. A galambok röpte is megtelt látható örömmel azonnal.

Amint a fiú a tó partjára ért, a galambok tovaszálltak, de még sokáig lehetett látni a nyomukat az égen.

Ahogy a nádashoz ért, a szúnyograj röppent elé barátságos zümmögéssel.

–       Nem akartok megcsípni, ugye? – kérdezte Kristóf. – Én nem bántalak titeket.

Egyetlen szúnyog szállt csak a kezére, Kristóf hosszan nézte.

–       Biztosan éhes – gondolta, és egészen megsajnálta az apró rovart. – Na, nem bánom, ha muszáj, megcsíphetsz egy kicsit, megengedem.

Nem tudom, megcsípte–e végül a szúnyog Kristófot vagy sem, az biztos, hogy Kristóf nem érzett semmi fájdalmat. És ha érzett volna is, egy szúnyogcsípés még nem a világ. Apró kellemetlenség legfeljebb. Nem igaz?

Néhány pillanat múlva a szúnyog fölröppent a fiú kezéről, és csatlakozott a társaihoz. A szúnyograj pedig abban a minutában megindult, Kristóf alig győzte követni őket. Az útkereszteződésnél jobbra fordultak, és megállás nélkül folytatták a repülést, be a vidám akácligetbe. A fák levele világoszöld volt, az ágak között besütött a nap.

Egy kis tisztáson öreg tölgyfa állt, oldalán jókora odú. Azt világította meg a napsugár. És azelőtt lebegtek, akár egy furcsa felhő, a szúnyogok is.

Meg kell, valljuk, Kristófnak lógott a nyelve a sietségtől, mire odaért, de nem bánta. Agya zsongott az örömtől, az izgalomtól.

–       Micsoda kaland! – gondolta. – Vezetnek a galambok, segítenek a szúnyogok, és most a napsugár világítja meg a célt!

Semmi kétsége nem volt, hogy ha benyúl a tölgyfa odvába, az aranyszekercét találja benne.

Így is történt. A szekerce nyele tökéletesen simult a fiú kezébe, szinte összeforrt vele, az arany feje pedig csillogott, ragyogott a napsütésben.

Csak nézte a szekercét Kristóf, aztán nézte a szúnyogokat, egy bólintással megköszönte a segítséget, aztán a galambok jutottak az eszébe, és hálás volt azoknak is. Elindult hazafelé, és már előre örült az útnak, ami hazaviszi a társaihoz, hogy vízrebocsáthassák végre a hajót.

Ment a nap hátralévő részében megállás nélkül, ment egész éjjel, de a hajnal már ott találta a hajó fedélzetén, és mire a munkásokat is meghozta a reggel, addigra bizony készen ragyogott a hajó, még a vitorlák is a helyükön voltak, mintha azonnal indulni akarna.

Nagy ünnepséget csaptak a vízrebocsátásnál, és Santa Mariának keresztelték el.

Ahogy a háromárbócos gyönyörű karakk kifutott a kikötőből, Kristóf is eltűnt. Hogy ki vezette, mi hajtotta, nem tudom. Ám amikor 20 évvel később, már tengerésztisztként, admirálisként és alkirályként elindult, hogy Indiába utazzon, a Santa Mariát választotta vezérhajóul.

1492. november 14–én érkezett Amerikába. Öreg tengerészek azt állítják, hogy a hajó előtt egész úton sirályok és albatroszok csapata repült, őket követte volna a hajó, nem pedig a műszereket.

Ki tudja, mi igaz ebből? Mert öreg tengerészek mendemondáira bizony, nem mindig érdemes hallgatni.

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: Az arany szekerce
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat