A hét tevés menyasszony

Gia volt a legszebb lány a faluban, pedig a kicsiny falu messze földön híres volt a lányokról. Ahány lány, annyiféle volt, nem is hasonlítottak egymásra, csak egy dologban: gyönyörű volt valamennyi. Azazhogy majdnem valamennyi. Kivételek mindig, mindenhol akadnak, de erről majd később. Hadd beszéljek még egy kis ideig a lányok szépségéről!

Volt a lányok között alacsony, gömbölyded leányka, volt magas, karcsú, volt szöszke és volt vörös hajú, voltak barnák és feketék. Volt, amelyiknek kék volt a szeme, mint a tenger. A másiké, akár az ég színe, a harmadiké az ibolyáéval vetekedett. Volt bársonyos barna pillantású, volt haragoszöld, titokzatos fekete, mosolygós szürke, volt mandulaszemű, és olyan is, amelyiknek a szemei szinte sohasem látszottak ki a hosszú szempillái alól, különösen azért, mert alig-alig szűnt meg kacagni. Mintha a földkerekség összes szépsége összegyűlt volna ebben a faluban, és a lányok nem csak szépek voltak, hanem kedvesek, vidámak is. Öröm volt rájuk nézni, találkozni, tréfálkozni, játszani, vagy éppen beszélgetni velük. Nem is csoda, hogy ide jött szerencsét próbálni minden valamire való legény, ha igazi feleséget akart.

Pedig igencsak messzire kellett utaznia annak, aki ebbe a faluba készült. Át kellett hajózni a Háborgó Tengeren, megmászni a Kéklő Hegyeket. Heteken keresztül vergődnie a Hatalmas Sivatagban, mert a nevesincs kicsiny falucska egy apró oázis volt a végtelen homokrengeteg közepén. Ám aki megtette az utat, bármilyen fárasztó is volt az, a megérkezés kárpótolta mindenért. Csodálatos birodalomba jutott. A falucskát két csörgedező patak szelte át, talaját puha, zöld pázsit borította, ahol kellett, karcsú pálmák adtak hűs árnyékot a hosszú útról érkezőknek.

A falu kapujában Silla, a vak koldusasszony ácsorgott, rendszerint ő fogadta az érkezőket. Silla különleges képességekkel megáldott nő volt. Soha sem aludt, éles hallása miatt már messziről, mindenkinél előbb meghallotta a lódobogást, vagy a tevék ügetésének mással össze nem téveszthető dobogását, de a legfurcsább mégis az volt, hogy azt is tudta, ki érkezik. Így aztán mindenkit a nevén szólított a kapuban. Ezen persze szájtátva csodálkoztak az érkező utasok, de vitathatatlanul jól esett a saját nevüket hallani. Nem is sajnálták tőle az alamizsnát a leánynézőbe érkező ifjak.

Ám Silla nem fogadta el mindenkitől az ajándékot. Bármilyen értékes is volt az, ha a koldusasszony úgy ítélte, hogy méltatlan kezekből származik, bizony visszaadta nyomban. A büszke férfiak gyakran ügyet sem vetettek rá, az ajándékot sem fogadták vissza, ilyenkor az ott maradt a porban mindaddig, amíg Lund, a falu bolondja meg nem érkezett és össze nem szedte. Ami azt illeti, megalapozatlan dolog Lundot a falu bolondjának tekinteni, hiszen éppen ezekből a méltatlan ajándékokból építette a házát, amely pedig elismerten a legszebb ház volt az oázis központjában.

Ami pedig a büszke férfiakat illeti, jobban tették volna, ha jobban odafigyelnek Sillára, sok fáradozást, visszautasítást, kosarat elkerülhettek volna, mert olyan eset bizony nem fordult elő emberemlékezet óta, hogy bárki, akinek ajándékát a vak koldusasszony visszautasította, menyasszonyt talált volna magának a falu lányai között.

Az a hír járta, hogy aki ebből a falucskából vesz magának feleséget, boldog ember lesz. Ha a hír igaz, és már miért ne lenne igaz, akkor ez bizony nem kicsinység, mert a boldogság nem terem minden utcasarkon, nem hullik lépten-nyomon az emberek ölébe, de ha rád talál, vagy ha te megtalálod, észreveszed biztosan.

Az eladósorban lévő lányok a főtéren gyűltek össze délutánonként. A tér közepén egy hatalmas kőkút állt, ekörül folyt a séta, ennek a kávájára ereszkedtek pihenni, ha elfáradtak, és ennek a kristálytiszta vizében nézegették magukat, ha úgy tartotta kedvük. És végül, ennek a kútnak a vizébe hullatta olykor a könnyeit India, Gia húgocskája, amikor estefelé, alkonyattájt egyedül maradt.

Mert bizony rendre egyedül maradt. India nem volt olyan tündöklő szépség, mint a nővére, vagy a többi lány, ő volt a faluban a kivétel. Nehogy azt hidd, hogy csúnya volt, dehogy. Senki sem csúnya, akinek a lelke szép. Csak aki a külsejét nézte, és éppen akart kifogásolnivalót találni benne, hát az éppen találhatott. India talán egy árnyalattal gömbölyűbb volt, mint a többi lány. A lába valamivel nagyobb volt, a kezei is, hajfürtjei rakoncátlanabbak, szemei ábrándosabbak, szája talán nevetősebb, mint kellett volna. Kedves is volt, dolgos is, segítőkész, szerette mindenki, de mint menyasszony, nem jósoltak neki nagy jövőt.

Még a saját édesapja is csak legyintett, ha a kisebb lányának szóba hozta valaki a jövőjét.

– India nekem marad – mondta – nem hiszem, hogy bár egy tevét adna érte valaki.

Egy tevét? Hogyhogy egy tevét?

Ezen a környéken ez volt a szokás, hogy a vőlegény a leányért cserébe tevét, tevéket ajándékozott a családnak, és annál több tevét, minél többre becsülte a menyasszonyt.

Talán furcsa szokás ez nekünk, de nekik egyáltalán nem volt furcsa. Játéknak tartották ugyan, de bizony számon tartották, ki hány tevéért kelt el. A legöregebb helybéli sem emlékezett olyan esetre, hogy valaki ebben a faluban két tevénél kevesebbet kapott volna, de nem volt ritka a három teve sem, és a nagyon kapós lányokért bizony négy tevét is megadott a vőlegény.

– Olyan eset még nem volt, hogy egy lányért ne adjanak tevét – mondta Lund, de ki figyel egy bolond véleményére?

– Giáért akár négyet is megkaphatsz – mondták a szomszédok, és ebben egyet is értett mindenki.

– Nem is baj, ha India itthon marad, legalább nem maradok egyedül vénségemre – mondta az apa, és ebben kivétel nélkül igazat adott neki mindenki.

India szerette az édesapját, szerette a szülőfaluját, még Lundot, a falu bolondját is szerette, de a helyzetével csöppet sem volt kibékülve. Ő bizony fényes mennyegzőről, daliás vőlegényről, boldogságról álmodozott, akárcsak a többi lány. De úgy tűnt, hiába.

Alkonyatkor, amikor a többi lányt mulatságba, táncba, bálba hívták, ő egyedül árválkodott a kút mellett, és ha belenézett a víztükörbe, kicsordultak a könnyei, és belehullottak a kútba.

– Miért nem lehetek én is olyan, mint a többi lány? – kiáltott fel keserűen.

– Senki sem lehet olyan, mint a többi – tette valaki a kezét India vállára. Silla volt az, a világtalan koldusasszony. – Nem lehetsz boldog, ha nem maradhatsz önmagad. Ne akarj, hát más lenni, leányom!

– Én csak szép szeretnék lenni – mondta India, és újra könnyek csillogtak a szemében.

A koldusasszony puha kendőt halászott elő a zsebéből, és a lány kezébe adta.

– Töröld le a könnyeidet – mondta – és nézz fel az égre!

India szót fogadott. Ahogy fölnézett, elámult a gyönyörűségtől. Az ég telis-teli volt ragyogó csillagokkal.

– Látod a csillagokat? – kérdezte Silla.

– Látom.

– Hányat látsz?

– Nem tudom – mondta India, és érezte, hogy szédül. – Ezret talán? Vagy milliót?

– Na látod, te bolond – mondta a koldusasszony, és nevetni kezdett.

Csak nevetett, nevetett egyre erősebben, a kacagás végighullámzott a falun, ki a sivatagba, föl talán egészen a csillagokig.

India értetlenül állt a koldusasszony mellett, nem értette, minek örül annyira, de a vidámság átragadt rá is, és addig nevettek együtt, amíg csak fájni nem kezdett az oldaluk. Akkor aztán abbahagyták.

– Na, most nézz fel megint! – mondta Silla, és India szeme tele volt kíváncsisággal, ahogy az ég felé fordította az arcát. – Valahol, talán messze, talán közel, nem tudhatod, egy férfi éppen azt a csillagot bámulja, amit te nézel éppen.

– Éppen azt?

– Éppen azt – mondta Silla határozottan. – És rád gondol. Téged akar.

– Éppen engem?

– Elhiszed?

– Elhiszem. – mondta a lány, de a hangja nem hangzott valami meggyőzően. – Neked elhiszem, Silla. Neked igen.

– Az éppen elég – mondta a koldusasszony, és átkarolta India vállát.

A lány félre fordította az arcát, belenézett az asszony homályos szemeibe, és végre valóban elhitte, amit mond. – – Ha elhiszed, megtalálod. Ez a titok.

Attól a naptól kezdve India többé nem ejtett könnyet a kútba. Egyetlen egyet sem. Amikor este a többi lány szétszéledt, és ő egyedül maradt, csak fölnézett az égre, és mosolygott. A vak koldusasszony mindig megérezte ezt a mosolyt, és bárhol volt, mosolygott ő is.

Egy napon, éppen délben karaván érkezett az oázishoz. Nagy karaván volt, még sosem érkezett nagyobb. Az emberek fáradtak voltak a hosszú úttól, ruhájukat vastagon belepte a por, az állatok elcsigázottak, szomjasak. Amint közeledtek, egy fiatal férfi kivált a többi közül, vágtára fogta a lovát, és elsőnek érkezett a kapuhoz. A ló erős, gyönyörű állat volt, lovasa délceg ifjú, ruhája díszes, arcán mosoly.

– Isten hozott Scout! – köszöntötte elsőként Silla, és a hatás ezúttal sem maradt el. Az ifjú leugrott a lóról, és a koldusasszonyhoz fordult.

– Ismersz engem? – kérdezte.

– Már vártalak – mondta az asszony.

– Honnan tudsz rólam?

– Ne velem törődj fiam! Más is vár rád, azt keresd meg!

Scout gazdag ajándékot adott az asszonynak, és Silla el is fogadta azt. Az ifjú megindult a falu belseje felé. Lova hűségesen követte.

Nagy csődület támadt a faluban gyorsan. A karaván tagjai szállást vettek a helybélieknél, mindenki részt vett az esti mulatságokon, fényes tábortüzek lobogtak a csillagokkal teli ég felé.

India a kút káváján ült és a csillagokat nézte. Scout az oázis külső falánál állt, és ugyanezt tette. Az emberek azt találgatták, vajon kihez készül leánynézőbe az ifjú idegen? Giát kérdezgették, vajon neki tetszik-e a fiú, hiszen abban nem kételkedett senki, hogy Scout őt fogja választani. Gia sem titkolta, hogy bizony nem mondana nemet, ha Scout őt választaná.

És persze azonnal megkezdődött az ősi találgatás is: vajon, mennyi lesz a tevék száma? Mennyire becsüli a vőlegény a menyasszonyt? Ez a vita is véget ért hamar.

– Gia megéri a négy tevét – mondta ki valaki, és ebben egyetértettek.

– Ötöt is megér – toldotta meg Lund, de lehurrogták. Ki figyel egy bolond véleményére?

Öt tevét nem fizettek soha senkiért.

Mire kialudtak a tüzek, és sötétség borult a tájra, fény derült a legfontosabb rejtélyre. Scout szolgája néhány pohár bor után kifecsegte, hogy melyik házba készülődik a vőlegény.

Gia arca ragyogott a diadaltól, apja pedig elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. Pedig korai volt még az örömük.

Másnap délután, ahogy a pálmák árnyéka nőni kezdett, Gia kipillantott az ablakon. A kíváncsi szomszédság, sőt a falu apraja nagyja ott tolongott a ház előtt, mintha már a lakodalomra lennének hivatalosak.

– Gyülekeznek – mondta Gia.

Aki látta a lányt, értette a kíváncsiság okát. Gia valóban, de tényleg, igazán gyönyörű volt, megérdemelte a figyelmet. Leheletfinom ruhát viselt, könnyű, akár a hab, gyönyörűen állt rajta. Egész próbáltak, India segített neki, vasalta a csipkéket, varrta a szalagokat, amit kellett, de megérte. Gia készen állt, és tökéletes volt, és India örömmel nézte nővére boldogságát.

Scout kinézetében sem talált senki kivetnivalót, ám amikor a kíséretét észrevették, felhördült a tömeg: Scout szolgája hét fiatal, gyönyörűen felszerszámozott tevét vezetett kötőféken.

– Hét teve – zúgta a tömeg.

– Hét teve – adták szájról szájra. Ám az igazi meglepetés még ezután érte az embereket.

Scout illendően odaállt a meghatott atya elé, és megkérte India kezét.

Nem Giáét, Indiáét.

Gia elájult. Szegény kislány. A csalódás borzasztó érzés. Bevitték a házba, lefektették.

Az apa zavarában nem tudta mit tegyen, tétován toporgott, motyogott valamit, amit ha valaki akarta, igennek is érthette. És Scout igennek akarta érteni. Indiához lépett, és megismételte a kérdést. India lehajtotta a fejét, ám amit a pillantása elárult, azt nem lehetett félreérteni. Scout karjába kapta a menyasszonyt, a tömeg pedig illedelmesen az eget nézte néhány pillanatig. Éppen kezdtek megjelenni a csillagok.

Helyi szokás szerint egy hét múlva tartották meg a lakodalmat, addig tartott a készülődés, sütés-főzés, rendezkedés és miegymás.

Gia is magához tért megrázkódtatásából, és ő örült legjobban a húga boldogságának. Ha valaki a tevék számáról vagy India szépségének hiányosságairól ejtett ki bár egy szót, csaknem lenyelte egészben.  

– Az én húgom megéri az árát – kiáltotta ilyenkor.

– Mindenki megéri az árát – tette hozzá Silla alig hallhatóan.

A lakodalom után a karaván útra kelt, magával vitte Indiát. Az oázis elcsendesedett néhány napra, aztán újabb kérők jöttek, újabb és újabb lányokért, éppen Gia volt az első közülük, de akinek nem volt jobb dolga, még sokáig csóválta értetlenül a fejét:

– Na de hét tevét…!

– És éppen azért a lányért…

Két év telt el.

Van akinek két hosszú, másnak két rövid év. A Hatalmas Sivatagon nagy vihar söpört végig, aztán hirtelen elállt a szél. Silla a kapuban állt.

– Jönnek – mondta.

Az emberek sokáig meresztgették a szemüket, mire az ülepedő porfelhőből ki tudták venni a közeledő karavánt. Izgatottan várták az érkezőket, senki számára nem volt kétséges, hogy kik érkeznek. Scout megígérte, hogy két év múlva visszatérnek, és a két év ma telt le.

Scout ígéretének a vihar sem tudott, vagy nem is akart ellenállni.

Ahogy közelebb értek, mind jobban ki lehetett venni az alakokat. Az ott elöl, a hatalmas paripán nyilván Scout. Mögötte a szolgája. Mind jobban és jobban ki lehetett venni az alakokat, csak Indiát nem tudta felfedezni senki, pedig igencsak nyújtogatták a nyakukat. Csak nem érte baj?

– Jön ő is – mondta Silla.

– De hol?

– De hol? – hallatszott mindenfelől.

– Nem biztos, hogy rá fogtok ismerni – mondta Silla.

– Ugyan.

– Ugyan – hallatszott mindenfelől.

Amikor aztán ráismertek, alig jutottak szóhoz a meglepetéstől.

– Nem hiszek a szememnek.

– Nem hiszek a szememnek – hangzott mindenfelől.

És nem is csoda. India ugyanis szebb volt minden lánynál, minden asszonynál, akit valaha csak láttak.  

– A hét tevés menyasszonyból hét tevés asszony lett – mondta Silla. – Így van ez mindig.

– Megért volna nyolcat is – tette hozzá Lund, de ki figyel egy bolond véleményére?

 

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: A hét tevés menyasszony
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat