Karácsonyi mese

 

Hatalmas csizma mozdul a hóban. Egyet lép előre, aztán megáll tétován. Nem szokása ez a hatalmas csizmáknak, de ez a csizma valahogy más, nem is hasonlít a többi csizmához. Azok fényesek, lakkosak, hivalkodóak, ez vaskos, csakhogynem durva, kissé ütött és kopott, viharvert csizma. És hatalmas. Talán hatalmasabb minden más csizmánál. Azok büszkén mennek, nem ritkán menetelnek, masíroznak, ez tétován lépked, meg-megáll, mintha az útja végén azt keresné, hol pihenhetne el. Azokon fényes sarkantyú peng, emez dísztelen, csak a porhó szikrázik olykor a lemenő nap jéghideg téli fényében.

A csizmához hosszú, vastag, irdatlan bunda tartozik és füles, farkasbőr sapka. Ezek is kopottak némileg, viharvertek is, de hűségesen szolgálják a férfit, mert egy férfi, egy tagbaszakadt óriástermetű férfi rejtőzik az öltözet alatt. Illetve… Dehogyis rejtőzik, hiszen a szeme, villogó szempár vizsgálja az utat, keresi, kutatja hol is folytatódik, merre tart, de nem leli sehol. Az eddig vezető saját nyomait is befedte már a szakadó hó, befújja a süvítő fergeteg. Leszáll az est.

A férfi elszámította magát. Föltartották, vagy későn indult, mit számít az most? Bizonyos azonban, hogy ma már nem ér haza semmiképp. Pedig várják, nagyon várják. Három kicsi lurkó lesi az ajtót, mikor nyílik, mikor lép be az apjuk? És az asszony, keblén a negyedikkel, a legkisebbel igyekszik őket nyugtatni, pedig belül megremeg a lelke, ahogy mélyül az est, ahogy diadalt kezd ülni a homály.

A férfi megáll, aztán tesz még egy lépést, de megáll megint. Nem küzd, nincs is miért, nincs hová menjen a sűrű sötétben, hiszen már a csizmája orrát sem igen látja. Ha ma nem, majd hazaér holnap, hogy megölelje a kicsiket, akik sikongatva menekülnek majd a deres bajusza elől, ahogy csókolná őket, hogy aztán asszony felé forduljon, megropogtassa karcsú derekát, aki mosolyogva várja, hogy rákerüljön a sor.

Most azonban nincs egy zúg, nincs egy kuckó, ahová behúzódhatna.

Leroskad a hóba. Nem a fáradtságtól, hiszen menne ő, ha látna, ha tudná merre, ereje lenne még. Inkább csak elengedi magát. Nem áll ellen. Az éjszaka, a hideg, a tél hatalmasabb nálánál. Ropog a hó az óriás test alatt, ahogy fészkelődik, ahogy befúrja magát a porzó pihék közé, aztán csönd lesz. Elalszik mélyen, elalszik egy pillanat alatt. Nem is hallja már, amikor vonyítani kezdenek a farkasok.

Először csak egy. Hosszan vonyít, aztán újra, megint, mire ráfelel végre a másik. Szagot fogtak, gyülekeznek. Vadászatra gyűlik a seregnyi toportyán. Lassan lopakodnak, közelebb és közelebb. Érzik a bunda szagát, a férfi leheletének melegét. Éhesek.

Körbe veszik, megállnak, mielőtt támadnának. Könnyű a préda, nem kell tartaniuk semmiféle ellenállástól, de mit lehessen tudni. A farkasok ösztöne éber, és éreznek valamit.

Az egyik türelmetlen, odakap a csizmához, de a férfi nagyot rúg álmában, föl sem ébred, a farkas pedig odébb repül, de nem adja föl. Jön vissza csorgó nyállal, villogó fogakkal, itt van megint. Éhes nagyon. Akár a többi. A vezér jelt ad, és rohanni kezdenek, ugranak, szinte szállnak a levegőben. Aztán megtorpannak hirtelen. Ember nem tudja, miért. Pedig oka van annak is, ahogyan mindennek oka van. Életnek, halálnak, győzelemnek, pusztulásnak…

Az erdő alól idegen falka érkezik. Lassan, fenyegetően. Éhesek azok is. Mégse könnyű már a préda. Ebből háború lesz. Azok hódítani jöttek, elszántak, megszerzik, ami kell nekik. Eddig is mindig megszerezték. Ezek megvédik, ami az övék. Bármi áron. Villogó szemek, feszülő izmok, vicsorgó fogak, meredő karmok, néma küzdelem. Egy hang sem hallatszik, teljes a csönd. Amelyik súlyos sebet kap, az sem nyikkan. Néhány megfut inkább, fontosabb az élet, mint az étel, behúzott farokkal kullognak el. De a harc heve nem hagy alább. Pedig súlyos sebeket osztanak és szenvednek el. A havat vér pettyezi mind nagyobb körben.

Megint elkullog kettő, másik három, négy, talán öt is már nem mozdul többé. A két vezér még össze sem csapott. Kerülgetik egymást, készülődnek.

Aztán csak véget ér minden, az éjszaka is, derengeni kezd az ég alján némi fény, növekszik, és feljön a nap.

A bunda megmozdul, felébred a férfi, fölkászálódik, pallja le magáról a havat. Körülnéz. Messzire látni a hidegben. Amott mintha füstölne valami, talán egy kémény. Igen. Egy kémény. Tüzet rakott az asszony, biztosan készíti is a reggelit. Ideje igyekezni, ne várjon hiába szegény. Le nem veszi a szemét a füstölő kéményről egészen addig, míg haza nem ér. Közelre nem néz, úgysem látna semmit. Az éjszakai harc nyomait vastagon fedi a hó.

Karácsony van.

 

 

Oldal: Karácsonyi mese
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat