A Tavasztündér katonái

 

       Ez a történet nagyon régen kezdődött, amikor még a nagymamád, sőt a nagymamád nagymamája sem élt ezen a földön, még a Tavasztündér is olyan pöttöm, csepp leányka volt, mint Te.

          Nagy szemei voltak, és hosszú szőke haja. A nagymamája ölében ült a kandalló előtt, és éppen olyan volt, mint akármelyik kislány a világon.

  A kandallóban pattogott a tűz, egymást kergették a lángok, bevilágítva az apró, barátságos szobát. Künn nagy pelyhekben hullt a hó, fehér volt minden, ameddig csak a szem ellátott, sőt még azon túl is. A Tél, a Rettenetes Kemény Tél volt az úr mindenütt. Nem volt nyár, nem volt ősz és nem volt tavasz sehol a világon, csak hideg, fagyos, dermedt éjszakák és zúzmarás nappalok.

A kislány viszont nem szerette a telet. Fészkelődött a nagymama ölében, nyugtalanul tekingetett körbe körbe, látszott rajta, valami elfoglaltságot keres abban a nagy tétlenségben.

A nagyi csodálatos meséket tudott, és fáradhatatlan volt, ha mesélni kellett. Elővette az apró gyémántcsengettyűket, kicsomagolta őket, és mesélt, mesélt órákon, napokon át. Arról mesélt, hogy ha megszólalnak a csengettyűk, hangjukra kipattannak a rügyek, kibújnak a virágok, kizöldül a mező, eltűnik a hó, visszavonul a Tél.

A kislány vágyott a szabadba, ki a friss levegőre. Elképzelte a virágos réteket, a zöld mezőket, az árnyas erdőket, a ligeteket, a csobogó patakokat, fákat, virágokat. Elképzelte, ám hiába vágyott rá, hiába vágyakozott, nem mehetett sehová. Fogoly volt a szűk szobácskában, a Rettenetes Kemény Tél foglya.

- Rázzuk meg a csengettyűket! - kérlelte a nagyanyját. Az csak mosolygott titokzatosan, a fejét csóválta, de nem szólt.

A kislány csöpp kezébe vette a legnagyobb csengettyűt, megrázta, de az néma maradt. Most a legkisebbel próbálkozott, de az sem szólalt meg. Aztán a többivel, de semmi sem történt.

- Nem engedelmeskednek akárkinek - mondta Nagyanyó, mielőtt unokája elpityeredett volna. Hallgatott megint egy darabig, aztán hozzátette: - Csak a Tavasztündérnek.

- És hol lakik a Tavasztündér? - csillant fel a kislány szeme. – Hol találhatnék rá?

-       Bárki lehetne tündér - mosolygott titokzatosan

Nagyanyó, - de csak kevesen, nagyon kevesen válnak azzá.

-       Én is lehetnék tündér? – ugrott fel izgatottan a

kislány, és a nagyanyja tekintetét kutatta. Az alig észrevehetően bólintott.

- A tündér megtehet mindent? – lelkesedett tovább a lányka.

A nagymama elmosolyodott.

- Csak az lehet tündér - mondta, - aki soha sem él vissza a hatalmával és a képességeivel.

A kislány nem tudta mit kezdjen a válasszal. Szomorúan tapasztotta homlokát az ablak üvegének, szemében könnyek csillogtak, úgy bámult ki a szabad világba. Künn csend volt, néma csönd, semmi sem mozdult. Néhány apró madárka didergett a fák ágain. Közülük néhány nehezen viselte a telet, ám nem volt hová költözzenek abban a kietlen világban.

És akkor a hóban valami megmagyarázhatatlan dolgot fedezett fel a kislány: lábnyomokat.

- Vajon kié lehet? Ki járhat kinn a hidegben? Ki az, akinek nem parancsol a Rettenetes Kemény Tél?

- A Tavasztündér katonái azok - mondta nagyanyó. - Ők gondoskodnak az állatokról, madarakról. Kiszabadítják őket, ha bennrekednek a hóban, és ennivalót szórnak szét mindenfelé.

A kislány csak bámult kifelé az ablakon. És nézte, nézte az ágakon didergő madarakat, és elképzelte, mennyire fázhatnak, éhezhetnek szegények. A szíve nagyot dobbant, és mintha éppen csak, de megszólalt volna egy picit a kezében szorongatott legkisebb csengettyű.

A nagymama csak nézte, szó nélkül nézte az unokáját, aztán megsimogatta az arcát. A nagymamák nagyon bölcsek tudnak ám lenni.

Leszállt az est. A kislány nem mozdult az ablak mellől, a nagymama viszont elszundikált a karosszékben. Unokája csak erre várt. Lábujjhegyen a kamraajtóhoz lopózkodott, kinyitotta és besurrant rajta. A kötényébe gyűjtött mindenféle finomságot, amit csak talált: dióbelet, mogyorót, makkot, napraforgót, búzát és kölest, még szalonnabőröket is. Vékony selyemszálra fűzte őket, aztán kilopakodott az ajtón. Kinn hideg fogadta és hatalmas csönd. Félelmetes csönd. Gyorsan a fák ágaira aggatott mindent, amit csak tudott, a többit szétszórta a földön, és sietett vissza.

Csak néhány percbe telt, és bent volt a szobában, az ablak előtt megint. A nagyanyja nem vett észre semmit.

Az első vendég, a legbátrabb egy apró széncinke volt. Fölkapott a csőrébe egy magocskát, majd az ágra röppent. Egy perc múlva megint, aztán újra és újra. Példáján lassan felbátorodott a többi is, és jöttek sorban: sármányok, rigók. Jöttek a pacsirták és a fülemülék, a bankák és a barázdabillegetők. A csúszkák, a fecskék és a szarkák, jött egy szajkó, majd egy tengelice. Jött az ökörszem és a sárgarigó. Jöttek mind a madarak, és fölcsipegettek mindent, amit találtak, az utolsó szemig.

Másnap újra, aztán megint. Mind többen jöttek és mind közelebb. Hálásan néztek az ablakra, ahonnan el nem mozdult volna a leányka semmiért. Így teltek a napok, a hónapok, az évek. A kislány fölnőtt, és káprázatos szépségű hajadonná serdült.

Egy napon nagyanyó megint kicsomagolta a csengettyűket, és az unokája kezébe adta a legnagyobbat. Az megrázta, és láss csodát, a csengettyű megszólalt. Gyönyörűen szólt. A csodálatos dallam kiáradt az ablakon és elolvadt a hó, csörgedezni kezdtek a patakok.

Most egy másikat szólaltatott meg, és kipattantak a rügyek a fák ágain. A következőtől langyos szellő támadt, a negyediktől virágba borultak a bokrok, az ötödiktől friss fű serkent, a következőtől szárba szökkentek a mező virágai, dongók zümmögtek, pillangók bolondoztak a levegőben. Aztán lombosodtak a fák és előmerészkedtek az állatok is: őzek, szarvasok, nyulak, mókusok. A madarak röpködtek mindenfelé, fészket raktak, és boldogan kereste a párját minden élő az egész világon. A Rettenetes Kemény Tél visszavonult. Virágba borult az egész világ, bódító illatoktól volt terhes a levegő.

Még a Tavasztündért is megszédítette az illat és a sosem tapasztalt látvány, és kilibbent egy kicsi tisztás közepére. Mámoros léptekkel táncba kezdett, és csodálatos táncot lejtett, hogy egy pillanatra abba is maradt a tavaszi zsongás, a nyüzsgés, minden szempár csak őt nézte, csak őt csodálta.

Még a nagymama is ott állt az ajtófélfának támaszkodva, nézte, csak nézte az unokáját, szemeiben könnyek csillogtak, és alig észrevehetően csóválta a fejét. De ha jobban csóválja is, ki figyel oda tavasszal a nagymamák fejcsóválására? Senki. Pedig talán nem ártana néha.

Bizony könnyelmű volt a Tavasztündér tánca, korai volt, ha mégoly káprázatos is a könnyű fátyolruha, amit viselt, meghűtötte magát alaposan, és bizony ágyba kellett fektetni. Az első tüsszentést még senki sem vette komolyan, de amikor lázrózsák jelentek meg hamvas arcán, mindenki ijedten nézte. A Rettenetes Kemény Tél is megjelent megint, és fehérbe borította a tájat.

Mi lesz most?

A Tavasztündér kinyújtotta karját a tavaszthozó csengettyűk felé, de nem érte el őket, keze erőtlenül hanyatlott vissza. Újabb próbát tett, de hiába. Mindenki biztatóan nézte, de nem segíthettek.

És akkor a legbátrabb, az apró cinke előre lépett megint. Közelebb és közelebb. Aztán egyszerre csőrébe kapta a legkisebb gyémántcsengettyűt és megrázta csöppnyi fejét.

Ahogy csőrét megint kitárta, előtört a csodálatos dallam, és szállt messzire. Egy pillanat alatt bejárta az egész világot. A Rettenetes Kemény Tél végleg visszavonult, elolvadt a hó, csörgedezni kezdtek a patakok, a Tavasztündér pedig fölült az ágyában.

Most előlépett a sárgarigó és csőrébe kapta a legnagyobb csengettyűt. Dalára előbújtak újra a virágok, a Tündér pedig erőre kapott. A csalogány torkában is megszólalt a gyémántcsengettyű, a pacsirta pedig örömében olyan magasra röppent, hogy az utolsó felhő is elkotródott a violaszín égről.

És a levegő és a szívek megteltek a tavasszal és a madarak dalával. 

Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

 

 

 

 

Oldal: A tavasztündér katonái
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat