Az elefánt és a kakas
Valamikor, nagyon régen más volt a világ, mint most. Képzeld csak el!
A Kakas például kétszer nagyobb volt, mint az Elefánt. Legalább kétszer. Az Elefánt kicsi volt, kedves, és fehér, mintha porcelánból lett volna, vagy legalábbis elefántcsontból. Csak a fülei voltak nagyok, de rózsaszínűek, mint a kisegerek, amikor megszületnek. Hatalmas, nagy kék szemei voltak, hosszú, kék szempillákkal, ahogyan az illik is egy ilyen kicsiny, törékeny, filigrán állatkához, amilyen az Elefánt.
A Kakas hosszú volt, karcsú és alapvetően fekete. Fekete volt a tolla, a nyaka, a feje, és fekete volt az egész teste is. Csak a hatalmas taréja volt már akkor is égő vörös. Sokkal jelentősebb volt az a taréj, mint ahogy jelentősebb volt maga a Kakas is. A szárnya széle, mintha gyöngyökkel lett volna kirakva, végestelen végig a farka tolla csücskéig. Egy sor alabástrom, egy sor piros, megint egy sor alabástrom, aztán egy sor kék. Tengerkék. Impozáns látvány volt a Kakas, ahogy kimagaslott a fűből, rátartian emelte vörös bóbitáját az égre.
Az Elefántok együtt jártak mindenhová. Az erdőből indultak, onnan a rétre, a legelőre mentek, aztán leballagtak a kicsinyke tóhoz inni. Így éltek napról napra, békében, szeretetben és biztonságban.
A Kakas is a maga életét élte. Reggel ő ébredt elsőnek, kinyitotta apró fekete szemeit, hogy körülnézzen a világban. De semmit sem látott, mert koromsötét volt még.
Erre éktelen rikácsolásba kezdett, méltatlankodott, perlekedett, rettenetes hangokat adott ki, hogy egymás után ébredtek föl az állatok. Ők sem láttak semmit a sötétben. Senki sem tudta, mi az a szörnyű zaj, és honnan jön, és talán nem is tudták volna meg soha, ha nincs a világon az Elefánt.
Az Elefánt fedezte fel a kakas tekintetében megbúvó önelégültséget, és gyanút fogott.
– Mire vág fel vajon a Kakas? – kérdezte magától újra és újra. Nem nyughatott, mert az Elefánt ki nem állhatta az önelégültséget. Egyszer csak a kakas elé állt.
– Mire vagy olyan büszke, te Kakas?
– Van mire – mondta az, és hátat fordított az Elefántnak. Mintha egy egész hadosztály képviseletében járt volna, odébb masírozott.
Az Elefánt még az önelégültségnél is jobban utálta, ha faképnél hagyják.
– Miért nem válaszolsz a kérdésemre?
– Hogy merészelsz faggatózni, kis mitugrász? Ha akarom, el is taposhatlak.
– Az igaz, hogy – talán – el tudnál taposni, de én azt kérdeztem, mire vagy olyan büszke?
– Ha tudni akarod, én ébresztem a napot – mondta a Kakas, mert igazából nagyon nyomta a bögyét a titok, ki akart az buggyanni már régen. Tudod, a büszkeség olyan betegség, ami kikívánkozik.
– Hát azt meg hogy csinálod? – kérdezte az Elefánt, mert szóról szóra elhitte, amit a Kakas mondott. – Hogy csinálod?
– A hangommal.
– A hangoddal?
– Azzal.
– Megmutatnád?
És a Kakas megmutatta. Magasra emelte a fejét, kidüllesztette a mellét, kitátotta csőrét és megkezdődött a produkció. Szegény Elefánt ijedten tömte hol egyik, hol másik fülébe az ormányát, de nem volt menekvés.
A butaság ellen soha sincsen.
– Hagyd abba! – kiáltotta az Elefánt, de a Kakasnak aztán kiabálhatott. Élvezte a nyilvános szereplést.
– Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltották innen is, onnan is, ahogy összesereglettek a szörnyű ricsajra, de minden próbálkozás hiábavaló volt, a Kakas csak fújta, ahogy a torkán kifért.
Az Elefánt mindent megpróbált, toporzékolt, még trombitált is az ormányával, nem tudta magára fölhívni a Kakas figyelmét.
Ha a Kakas figyelmét nem is tudta felhívni magára, a Tündérét igen.
A Tündér csak nézte, hogy mi történik, és nem tetszett neki, amit lát. Úgy gondolta, hogy a bátorságnak kellene nagynak lenni a világban, és a büszkeségnek pedig kicsinek, a butaságnak pedig teljesen el kellene tűnnie. És ahogy az elefánt bátorsága kezdett nőni a Tündér szemében, úgy nőtt mind nagyobbra, mint hatalmasabbra az elefánt, és lett mind kisebb és kisebb a Kakas. És ahogy a Kakas kisebb és kisebb lett, úgy lett kisebb a büszkesége is. Olyan szerencsétlenül állt ott szegény Kiskakas, hogy egyszerre megsajnálta mindenki. Megbocsátottak neki, és befogadták. Még barátokat is talált hamarosan.
Az Elefántot pedig mindenki tiszteli a bátorságáért.
Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék