Tündérmesék Rebekának - és más mesék

A mesék örömöt okoznak akkor is, amikor írok, akkor is, amikor olvasom. Ha nem így van, nem írok meséket!


angyalka.jpgAmikor az angyalka ideérkezett a földre, minden csöndes volt. Szállingózott a hó, pihepuha takaró borította a parkot. Egyetlen lámpa sárga fénye világította meg a kicsi ösvényt, amely a házunkhoz vezetett.

Az angyalka megborzongott. Hideg volt az éjszaka. Fázott.

Ennek ellenére nem sietett. Játszott kicsit a hópihékkel, lefújta a havat a padról, táncolt a lámpafényben. Örült a megérkezésnek, örült az életnek. Mit számít egy kis hideg. Az angyalok amúgy sem fáznak meg soha, nem lesznek betegek, és nem is aggódnak emiatt. Valójában nem aggódnak semmi miatt.

Tudják, hogy csak gondolniuk kell arra, amit szeretnének, és az megvalósul. Becsukják a szemüket, és hagyják, hogy a gondolat a fejecskéjükből a szívükbe költözzön, és már rendben is van minden.

Végül csak elindult az ösvényen a házunk felé, és ahogy közeledett, mosolyogni kezdett a környék. Mosolyogtak a fák, a bokrok, az ablakok a házon, a háztetőn a cserepek, mosolygott az egész ház. Én is mosolyogtam álmomban.

Az angyalka benézett az ablakon.

Nem tudom, mit nézett, mit keresett, de elégedett lehetett a látvánnyal, mert bólintott.

Aztán csak egy apró villanást lehetett látni, és el is tűnt. Láthatatlanná vált.

Reggel ragyogó napsütésre ébredtünk. A hó szikrázott a fényben, és kicsalogatott a kertbe. Kiteregettük a mosott ruhákat, hadd lobogjanak a szélben, hadd teljenek meg a nap és a szél friss illatával. Ágyneműt mostunk. Paplanhuzatokat, párnahuzatokat. Ha a nap szárítja meg a párnahuzatodat, gyönyörű álmaid lesznek.

Volt nekem egy kockás, rojtos kék asztalkendőm is, nagyon szerettem. Egyszer csak ez a kendő fellibben a szárítókötélről, és mintha élne, vagy mintha egy láthatatlan kéz mozgatná, táncot jár, lebeg a levegőben. Csak néztem pár pillanatig, nem hittem a szememnek. Aztán utánakaptam, de ügyesen elkerülte a kezemet, és folytatta a táncot. Egy darabig csintalankodott velem, aztán felemelkedett a magasba és eltűnt a szemem elől. Pár percig csodálkoztam a dolgon, aztán sajnálkoztam is a kendőm elveszítésén, aztán azt gondoltam magamban: éppen jól állna ez a kék rojtos, fodros, kockás asztalkendő egy kicsi angyalkának. Ebben a téli hidegben az angyaloknak is elkél némi meleg, puha öltözék.

Tudtam, hogy valami történni fog.

Nemsokára vonatra ültünk, hogy meglátogassuk vidéken a nagymamát.  A mozdony nehezen kapaszkodott föl a meredek dombra, hogy aztán lefelé annál gyorsabban futhassanak a kerekek.

De jaj! A völgyben, a lejtő alján tehéncsorda legelészett. Két tarka tehén bizony ott állt a síneken, és nagy barna szemeikkel a közeledő vonatot bámulták. Úgy tűnt, eszük ágában sincs arrébb menni, már ha van a tehenek eszének egyáltalán ága. És a vonat sem lassított.

Mi lesz? Mi lesz most? Elkerülhetetlennek tűnt az összeütközés.

Az utasok nem vettek észre semmit, szundikáltak a jó meleg kupéban, nem is gondoltak arra, hogy veszély közeleg.

És akkor, hirtelen az én kék fodros asztalkendőmet láttam leereszkedni a magasból, egyenesen a tehenek irányába. Nem is ereszkedés volt az, ahogy jött, hanem suhanás. Gyors iramodás. Néhány pillanat csak, és a tehenek valami láthatatlan erő hatására megugrottak, és leszaladtak a sínekről.

Épp jókor. A vonat továbbrobogott, mintha nem történt volna semmi. Nem is történt. Aki nagyon figyelt, csak egy kockás asztalkendőt látott a felhők felé lebegni a levegőben, ahogy vidáman táncoltatja a szél. De nem figyelt senki. Egy perc múlva már én sem tudtam, hogy valóban láttam, vagy csupán álmodtam vagy képzeltem az egészet.

Aznap éjjel álmomban meglátogatott az angyalka. Az ágyam szélére ült, nézte, ahogy alszom, várta, hogy talán fölébredek, aztán megvonta a vállát, kettőt lebbentett szárnyaival és kiröppent a csukott ablakon.

Én szerettem volna megköszönni neki, hogy megmentette a teheneket, és minket is a balesettől, de nem sikerült fölébrednem. Mire reggel kinyitottam a szemem, már híre, hamva sem volt az éjjeli látogatómnak.

Nem bántam volna, ha találkozunk, de nem bánkódtam csöppet sem. Úgy éreztem, még nincs vége a történetnek, és nem is tévedtem ebben.

Még azon a héten, egyik este későn érkeztem haza. Ennek ellenére senki sem volt otthon, az ajtók, ablakok zárva, sűrű homályba burkolózott a ház. Köd ereszkedett le, alig láttam az orromig. A nyirkos hideg a gallérom mögé bújt, fázni kezdtem.

Elképzeltem, milyen jó lesz bent a házban, a meleg szobában, a kandalló mellett. Meleg papucsot húzok, forró teát szürcsölgetek, és úgy várom, hogy hazaérkezzen a ház megkésett népe.

Igen ám! De hol a kulcs? Nincs a zsebemben, nincs a táskámban, nincs sehol.

Hol lehet?

Türelmesen átvizsgáltam újra mindent, de hiába. Nem találtam a kulcsot. Ott topogtam az ajtó előtt, vékony cipőmben fázott a lábam, az ujjaim is elgémberedtek a kotorászás közben, de semmi eredmény.

Hol lehet? Hol hagyhattam el? Miért nem segít valaki?

És akkor eszembe jutott az én angyalkám, és kezdem körbenézegetni, hol lehet vajon? És ahogy fölemeltem a tekintetemet, egy apró fénypont tűnt fel, és a lábam elé világított. És ahogy odanéztem a hóra, a fényben, néhány lépésnyire tőlem, megcsillant valami.

A kulcs.

Megmenekültem.

A lakásban jó meleg volt, a kandallóban ropogott a tűz, forró teát szürcsölgettem, és a papucsban újra életre keltek elfagyott lábujjaim.

Éjjel, álmomban megint meglátogatott az angyalka, de most sem tudtam felébredni. Ott ült az ágyam szélén, láttam rajta, hogy türelmetlen, és láttam magamat is, ahogy alszom, és föl akartam ébredni, de hiába. Így aztán újra elmaradt a találkozás.

És így ment nap, mint nap. Bármit kértem, bármire vágytam, bármit akartam, teljesült. Ha nem indult az autó reggel, csak kérnem kellett, és beugrott a motor. Ha késett valaki, akire vártam, elég volt rá gondolnom, és máris befordult a sarkon. Lépten, nyomon ajándékokat kaptam, a baj pedig elkerült.

Éjszakánként pedig ott ült az ágyam szélén az én angyalkám, várta, hogy fölébredjek végre, legalább egyetlen egyszer, és megköszönjem neki, hogy ennyit segít, hogy vigyáz rám, hogy örömmel tölti be az életem, de hiába várt, mert én úgy aludtam, hogy ágyúszóval sem lehetett volna felkölteni.

Aztán egyszer csak elege lett az én angyalkámnak, és visszament a Mennybe panaszra. Odaállt egyenesen az Úristen elébe, csípőre tette a kezét, és elpanaszolta, mi bántja.

       Ember szeretnék lenni! – mondta.

Az Úristen csak mosolygott, tudta ő nagyon is jól, mi jár az ő angyalkája fejében.

       Az emberek látják a csodákat, amik történnek – folytatta az angyalka – de nem látnak engem. Hiába minden törekvésem, láthatatlan vagyok a számukra. Nem akarok láthatatlan lenni többé!

       Rendben van – mondta az Úristen, és mosolygott tovább, mint aki számított erre a fordulatra, és tervezi is régóta, amit cselekedni szándékozik. – Kisgyermekként fogsz újjászületni, de továbbra is az lesz a dolgod, hogy örömöt vigyél az emberek közé. Rendben lesz ez így?

       Rendben, rendben – tapsikolt örömében az angyalka, és már ott sem volt, nehogy meggondolja magát az Isten.

Amikor megszülettél, mosolyogva jöttél a világra. Gyönyörű szemeidben huncut fénysugár. És otthon, a ruhaszárító kötélen ott volt, gondosan odacsipeszelve az én kedves kék kockás, rojtos asztalkendőm, és vidáman lobogott a szélben.

Senki sem tudott magyarázatot adni, hogy került oda. Csak én.



Még egy mese?

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék



 







Weblap látogatottság számláló:

Mai: 5
Tegnapi: 13
Heti: 28
Havi: 190
Össz.: 74 957

Látogatottság növelés
Oldal: Születésed története
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2018 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »