A Szegény Ember és a Szegény Asszony története

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Nem csak egy szegény ember volt már akkor sem a világon, hanem temérdek, de ha én most az összes szegény ember történetét el akarnám neked mesélni, akkor kellene, hogy legyen ezer szám, neked pedig kétezer füled, és csak mondanám és te hallgatnád száz nap és száz éjjel egyfolytában.  

A Szegény Ember és a felesége Szegény Asszony boldogan éltek kicsi, erdőszéli házikójukban, négy kicsi gyermekükkel. A házikóban gyakori vendég volt a Jókedv, a Nevetés, az Öröm, de bizony olykor, olykor bekopogott hívatlanul a Gond is.

Szegény Ember és Szegény Asszony esténként lefektették a gyerekeket aludni, azután összeültek a nagy asztal körül, és terveket szövögettek, mitévők legyenek? Hogyan jusson elegendő étel az asztalra, ruha, cipő, és egyebek, ami szükséges a gyerekeknek. Tűzifa a kandallóba, hogy ne kelljen fázni a télen, eleség az állatoknak a ház körül, és a többi, ami csupa, csupa apróság ugyan, de ha beköszönt a Nincs, akkor ezek az apróságok bizony fájóan nagyra tudnak ám nőni.

Ahogy így gondolkodtak, latolgattak, tervezgettek, egyszer csak nagy fényesség jelent meg az ablakban. Kifutottak az udvarra, megnézni mi az, de nem láttak semmit. Mire kiértek, a fényesség eltűnt. Egymásra néztek, de nem volt a szemükben szomorúság. Tudod–e mi volt a szemükben? Bizakodás és bizalom. A szívükben pedig a remény.

Mert bizony a Remény soha sem hagyja el az embert, fordítva szokott az lenni: az emberek hagyják el a Reményt.

Egy kicsit még toporogtak, tébláboltak ott kint az udvaron, a fekete éjszakában, de mivel nem volt ott nagyon keresnivalójuk, csak visszaballagtak a házba, és elfoglalták előbbi helyüket az asztal körül.

Alig helyezkedtek el újra, amikor halkan, alig hallhatóan megszólalt egy csengettyű.

–       Giling-galang, giling-galang.

–       Mi lehet ez? – kérdezte a Szegény Asszony.

–       Azt nem tudom. – válaszolta a Szegény Ember.

És valóban nem tudták. És nem is tudták megtalálni, honnan jő a hang, pedig felpattantak az asztal mellől, és benéztek minden rejtett zugba, de hiába. Egyszer innen szólt, másszor amonnan. Megint másszor pedig, mintha mindenhonnan jönne.

–       Giling-galang, giling-galang.

–       Mi lehet ez? – kérdezte a Szegény Asszony újra.

–       Azt nem tudom. – válaszolta a Szegény Ember is megint.

–       Főzök egy teát – mondta a Szegény Asszony.

–       Az jó lesz – felelte a Szegény ember.

–       Én is kérek teát – mondta valaki.

Vajon ki lehetett az? Talán egy váratlan vendég a szomszédból? Vagy egy távoli ismerős? Ki kerekedik fel éjnek évadján nagy fényességgel, titokzatos giling-galangozással, egy csésze tea kedvéért?

Vagy egy tündér, vagy egy manó. Ebben az esetben pedig ez a váratlan vendég egy manó volt. De nem a tea kedvéért jött ám, hanem azért, hogy segítsen.

Nem mintha nem szerette volna a teát, nagyon is szerette. Meg is mondta rögtön, ha valakinek kétsége támadna e felől.

–       Nagyon szeretem a teát.

–       Hát te miféle szerzet vagy? – csapta össze a kezeit csodálkozva a Szegény Asszony.

Bizony igaza is volt. Mert aki mindennap Manók között él, az bizonyára nem csodálkozott volna el a látványon, de aki most találkozik először egy igazi Manóval, annak könnyen tátva maradhat a szája. Már ha nem vigyáz, ugyebár.

A manó ott ült az asztal túloldalán, és harangozott a lábaival. Nagy sipkáját illedelmesen maga mellé tette a székre, így aztán előtűnt borzas boglyas frizurája, amit frizurának aligha lehet nevezni, mert biztosan sok mindent látott már a rengeteg esztendő során, mióta mindenhová elkíséri a gazdáját, de fésűt nem, annyi szent. De ki törődik ilyen helyzetben azzal, hogy milyen egy manó hajzata, nem igaz?

A lámpa fénye megvilágította aprócska alakját, ahogy ott ült az asztalnál. Nem válaszolt azonnal. Kigombolta a kabátját, ami nem volt valami nagy dolog, lévén egyetlen gomb fityegett a viseltes ruhadarabon, az is csak néhány pillanatig fityegett ott, mert bizony az utolsó cérnaszál, ami tartotta az is elszakadt éppen, és a gomb a manó markában maradt.

A Szegény Asszony megcsóválta a fejét, és a kabátért nyúlt.

– Add ide, felvarrom azt a gombot – mondta, mert amikor leszakad egy gomb, akkor nem a csodálkozásnak van helye, és nem is a korholásnak, zsémbelésnek, hanem a gomb felvarrásának. Jól tudta ezt a Szegény Asszony, mint ahogy jól tudja mindenki a világon, akár találkozott manókkal, akár nem. Leszakadt gombokkal már mindenki találkozott.

Van aki tűt és cérnát vesz elő ilyenkor, mások hagyják a gombot elgurulni. Az élet már csak ilyen.

Az én édesanyám mindig elővette a tűt és a cérnát ilyenkor. Igaz, hogy néha, ha nem volt más, piros cérnával varrta föl a barna kabátomra a gombot, de ki törődik ilyen aprósággal. Igazam van?

De ne veszítsük el a mese fonalát, annál is kevésbé, mert már is alaposan eltértünk a tárgytól. Elfelejtettük az is, hogy a manó teát kért, és még a Szegény Embert sem hagytuk szóhoz jutni. Ám a Szegény Ember nem felejtette el mi a jó házigazda dolga, és ha már a felesége a kabát körül sürgölődött, ő emelte le a polcról a pöttyös bögrét, és a manó elé tette. Betöltötte a teát, két kanál cukrot tett bele, citromot is facsart bele bőségesen, és megkeverte alaposan.

–       Egészségedre! – mondta, és visszaült a helyére. Így aztán helyreállt a rend.

A manó elmesélte, hogy honnan és miért jött, és hogyan került éppen ide, ebbe az erdőszéli, kicsi házikóba.

–       Messze, messze, egy távoli országban, lakik egy király. Nem valami gonosz király az, de mégiscsak király. Sok, sok aranya, ezüstje van annak a királynak, és bizony nem sajnálja a kincsét azoktól, akik jó szolgálatot tesznek neki. Az is igaz, mert mégiscsak király, ugyebár, hogy aki elvéti a szolgálatot, annak könyörtelenül lecsapatja a fejét.

–       Aztán mit kéne szolgálnom annak a királynak? – kérdezte a Szegény Ember, aki megértette nyomban, hogy nem csak üres fecsegés az, amit a manó mond.

–       Munka az akad bőven, ne azzal törődj! – mondta a manó, – hanem azzal, hogy mindent úgy csinálj, ahogy mondom, és akkor nem lesz semmi baj.

Így aztán a Szegény Asszony összepakolta a Szegény Ember holmiját, könnyek között elbúcsúztak egymástól, de nem volt mit tenni, menni kellett. A Szegény Embernek még éppen annyi ideje maradt, hogy megcsókolja az alvó gyermekeit, aztán a manó megragadta a kezét, és huss, eltűntek az éjszakában.

Jó dolga volt a Szegény Embernek a király udvarában. A munka nem volt túl nehéz, étel ital jutott elegendő, kedves szó is akadt. Mi hiányozna más?

Már pedig ahogy teltek, múltak a napok és a hetek, a Szegény Ember mind többet és többet sóhajtozott. Hiányzott neki a Szegény Asszony, hiányoztak a gyerekek, és hiányzott neki az erdőszéli kicsi ház is. Bizony nem könnyű idegenben, egyedül, távol az otthontól.

Ám a Szegény Ember nem magát búsulta. Esténként kiült a szobája elé a kerti virágok takarásába, és az eget bámulta. Nézte a csillagokat, és arra gondolt, hogy a felesége is ott ül a ház előtt, és rá gondol. Mi lehet vajon vele? Mi lehet a gyerekekkel? Van–e mit egyenek? Van–e mit igyanak?

–       Sose búsulj! – mondta neki a manó, aki meg-meglátogatta így esténként, – megvan mindenük, ami kell. Az egy esztendő elrepül, és ha kiállod a próbát, boldogan élhettek, amíg meg nem haltok.

Történt egy napon, hogy a király elutazott a palotából, és a Szegény Emberre bízta táltos paripáját, hogy gondját viselje, amíg visszatér.

–       Felülhetsz a hátamra – mondta a paripa, mert nem hiába volt táltos paripa.

És ahogy a Szegény Ember a nyeregbe pattant, száguldott vele, mint a szél. Bejárta vele az egész királyságot. A hegyeket, a völgyeket, a folyók partjait, erdőket, mezőket, még a tenger fövenyén is jártak. A Szegény Ember nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Annyi szépet látott, hogy bizony elfeledte minden bánatát.

És mire a király visszatért az utazásból, ők is visszatértek a palotába. Elégedett is volt a király, meg is dicsérte a Szegény Embert.

–       Sokan szolgáltak már engem – mondta, – de ilyen jó szolgám még sohasem volt.

Nem örült a Szegény Ember, hogy szolgának nevezik, de a dicséret mégiscsak jól esett neki.

Este megint kiült a kertbe, és a csillagokat bámulta.

–       Ha letelik az év és hazajutok, – mondta magában – arany ruhát veszek az asszonynak, és mindenféle játékot a gyerekeknek. Meglesz mindenük, nem leszünk többé szegények, és nem nevez senki többet szolgájának.

–       Sose búsulj! – mondta neki a Manó. – megvan mindenük, ami kell. Az egy esztendő elrepül, és ha kiállod a próbát, boldogan élhettek, amíg meg nem haltok.

Aztán egy napon, a király ismét elutazott a palotából, és megint a Szegény Emberre bízta táltos paripáját, hogy gondját viselje, amíg visszatér.

–       Felülhetsz a hátamra – mondta a paripa.

És ahogy a Szegény Ember a nyeregbe pattant, máris száguldott vele, mint a szél. Hasították a kék eget, a fellegek között jártak. A Szegény Ember nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Megint annyi szépet látott, hogy ismét elfeledte minden bánatát.

Mire a király visszatért az utazásból, ők is visszatértek a palotába. És a király, ismét megdicsérte a Szegény Embert.

–       Sokan szolgáltak már engem – mondta, – de ilyen jó szolgám még sohasem volt.

Azon az estén a Szegény Ember nem ült ki a kertbe a csillagokat bámulni, mert a király magához hívatta. Fényesen felöltöztették a Szegény Embert, ahogy illik, ha a királyhoz megy vendégségbe. Figaró igazította meg a bajuszát, levágta a haját, még pomádét is rakott rá bőségesen. Úgy nézett ki a Szegény Ember, hogy az anyja sem ismert volna rá. Ahogy a tükörbe nézett, maga is meg volt elégedve az eredménnyel.

A király az asztalához ültette, jól tartotta. Nem sajnált tőle ételt, italt, jó szót, kedvességet. Még a lányát is odaültette a Szegény Ember mellé, hadd diskuráljanak.

Szép volt a királylány, kedves is, okos is, bele is melegedtek a beszélgetésbe, csak úgy repült az idő.

Egyszer csak megszólat a király.

–       Figyelj ide, te Szegény Ember! Beszédem van veled!

–       Hallgatom Király Uram. – jött a tiszteletteljes válasz.

–       Megöregedtem – mondta a király, – nehéz nekem már a királyság. Bejártam a birodalmamat széltében, aztán bejártam hosszában, és nem találtam senkit, aki helyettem jó királya lenne a népemnek. Azazhogy…

–       Azazhogy? – hajolt közelebb a Szegény Ember, mert a király az utolsó szónál nagyon lehalkította a hangját.

–       Azazhogy egyet találtam.

–       Akkor minden rendben van. – jött a tiszteletteljes válasz.

–       Te lennél az fiam – mondta a király.

No, már ezen aztán elcsodálkozott a Szegény Ember, elakadt a szava is. De mindegy is az, úgysem jutott volna szóhoz, mert a király folytatta a beszédét.

–       Neked adom a lányom kezét, meg a fele királyságot, aztán ha meghalok, tied lesz az egész. Mit szólsz hozzá, fiam?

A Szegény Ember nem szólt hozzá semmit. Egy percig állt ott némán vagy tovább, nem lehet azt most már megállapítani. A szemeit elfutotta a könny, a lábai reszkettek, aztán engedelmet kért, és kisietett a fényes teremből.

A szolgák ugrottak, indultak, hogy visszahozzák, de a király intett.

–       Meghatódott a fiú – mondta. – Váratlanul érte. Hagyjátok magára, hadd térjen magához az ámulatból!

A Szegény Embert a kétségbeesés mardosta.

–       Mi lesz most?

A palotában mindenki a lakodalomra készült. A konyhákban sütöttek főztek, a fényes termeket takarították, díszítették, futárok indultak a szélrózsa minden irányába, hogy meghívják a vendégeket. Mindenki örömteli lázban égett, csak a Szegény Ember őrlődött magában.

–       Sose búsulj! – mondta neki a Manó. – megvan mindenük, ami kell. Az egy esztendő elrepül, és ha kiállod a próbát, boldogan élhettek, amíg meg nem haltok.

Ám a Szegény Ember nem tudott megnyugodni. Egyre csak a felesége és a gyerekei jártak a fejében. Lógó fejjel járt föl alá, attól kellett tartani, hogy beesik valahová. Ahogy így ténfergett, egyszer csak az istállóban találta magát.

–       Felülhetsz a hátamra – mondta a paripa, mert nem hiába volt táltos paripa.

–       Nem tehetem – kesergett a Szegény Ember – a király az király. Leütteti a fejemet, ha nem engedelmeskedem.

–       Te csak pattanj fel a hátamra, – mondta a paripa – a többit csak bízd rám!

És ahogy a Szegény Ember a nyeregbe pattant, száguldott vele, mint a szél. Egy szempillantás alatt az ország határán voltak. Ott lelassított a paripa, sőt meg is álltak. A Szegény Ember visszatekintett a gazdagságra, a fele királyságra, aztán előre nézett, amerre az övéit sejtette. Két gondolat, két érzelem tusakodott benne, és nyilvánvaló volt, hogy az egyiknek győznie kell. A táltos paripa türelmesen várakozott, és mintha egy pillanatra megállt volna minden. A természet elcsendesedett, szellő sem rezdült, még a tücskök ciripelése is abbamaradt. Csak egy percre, csak éppen egy percre. Ennyi elég is volt.

–       Reggelre vissza kell, érjünk! – mondta a Szegény Ember.

–       Visszaérünk – mondta a táltos, és azzal elindultak.

Gyorsabban száguldottak, mint a szél. Senki és semmi nem tudott versenyre kelni velük. Igaz, nem is akart versenyezni senki és semmi. Nekik szurkolt minden teremtett lélek.

Éppen lemenni készülődött a nap, de még várt kicsit, hogy lássa, amint a Szegény Ember és a Szegény Asszony megölelik egymást, hogy hallja a gyerekek örömteli nevetését, viháncoló örömét.

–       Megjött Apa!

És ahogy a legkisebbik lányka begömbölyödött apja ölébe, és nyakát átkarolva elszundikált, csak akkor bukott le a nap a dombok mögött, de mosolya még egy órán keresztül visszaragyogott a felhők aljára.

Gyorsan jött a hajnal, diszkréten kapált lábával a táltos paripa.

–       Indulni kell!

–       Nemsokára visszajövök – mondta a Szegény Ember, és nyeregbe pattant.

A száguldás visszafelé, ha lehet, még sebesebb volt. A napnál is sebesebb. Hajnalban indultak nyugatnak, és mire a király palotájához értek, éppen akkor pirkadt. Éppen akkor csillant meg az első napsugár a palota tornyának rézkakasán.

A Szegény Ember nem várt egy szempillantást sem, elindult, hogy fölkelti a királyt. Hanem ezzel bizony elkésett, mert a király már izgatottan igyekezett lefelé a lépcsőn.

Nagy nap ez a mai. Még a király számára is nagy nap. A menyegző napja.

A lépcső alján találkoztak, és ahogy a király belepillantott a Szegény Ember szemébe, látott abban mindent. A király, nemhiába, király.

–       Egy szót se szólj fiam! – mondta – Értek mindent.

Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán végignézett a palotán, a birodalmán, és felsóhajtott.

–       Pedig de szép lett volna!

Ennyi volt, egy sóhaj, semmi több. Egy király, ha igazi király, nem kesereg, de nem kívánja a lehetetlent sem.

Ebben a pillanatban a lépcső tetején feltűnt a szépséges királylány alakja is, egy daliás ifjú karján közeledett.

–       Édesapám!

És a király belenézett a lánya szemébe, és abban is látott mindent.

–       Egy szót se szólj lányom! – mondta – Értek mindent.

És felsóhajtott megint.

–       Mi van ma?

De ebben a pillanatban felderült az arca. Mi lenne? A menyegző napja van!

És hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak.

A Szegény Embert bőségesen megjutalmazta a király, és neki adta a táltos paripát is ráadásnak.

Éppen indulni készültek, amikor a manó megjelent. Levette a sipkáját, úgy állt meg a Szegény Ember előtt.

–       Kiálltad a próbát. Élj boldogan! – azzal eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.

A Szegény Ember pedig felpattant a táltos paripa hátára, és elindult hazafelé. Mire a nap lebukott a dombok mögött, gyerekzsivaj töltötte be az erdőszéli kicsi házat.

–       Hazajött Apa!

Még egy mese?

 

Inkább a Viktória Faktorok oldalon böngésznék

Oldal: A Szegény Ember és a Szegény Asszony története
Tündérmesék Rebekának - és más mesék - © 2008 - 2024 - angyalistoryk.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat